A helyszín Louisiana elmaradott, elvadult mocsárvidéke, mely erős spiritualitású és markáns coloeur locale-lal ábrázolt természeti színtérként szinte már szereplővé válik – az HBO ezt már eljátszotta a déli gótikus és okkult fantasy True Blood – Inni és élni hagyni, sőt a Treme alkalmával is. Egy rejtélyes és brutális sorozatgyilkosra vadászik két markánsan különböző személyiségű detektív, akik újdonsült társak. Buddy cop procedural felállás, de sorozatgyilkos-thrillerrel ötvözve is láttunk már ilyet, elég a szintén Délen játszódó Texas gyilkos földjénre gondolni (Michael Mann egyébként e szériát is inspirálta). Az HBO történetében e sorozat spirituális előzményének a Drót is tekinthető: zsaruhőseink szakmája korántsem álommeló, kiábrándító akadályokba, konspirációkba ütköznek, munkájuk falra hányt borsó (erről lásd Sepsi László esszéjét).

E széria generikussága azonban posztmodern és önreflexív módon felvállalt. Már a cím is meta-titulus: a True Detective egyben az első megtörtént bűnügyekre (true crime) specializálódott ponyvamagazin volt anno, e szériát tehát nem csak az “egy évad/egy sztori” antológia-minisorozat koncepció köti össze az American Horror Storyval, hanem a deklarált műfajiság is. Nem kérdés, mire utal a Detective szó, a True azonban többféleképp értelmezhető (akár a True Blood spirituális sequelévé is avathatja e sorozatot). A valódiság, igaziság – noha a széria sokak szerint megtörtént helyi bűnügyeken alapul – nem csak önreflektív rögrealizmust jelenthet. Ahogy az American Horror Story is csak egy “amerikai horrorsztori”, úgy A törvény nevében egy “igazi detektívtörtént”. Azaz vállalt, vérbeli, esszenciális krimi, egy fanatikus, geek detektívtörténet-rajongótól a többinek. Metatörténet, meta-krimi. Egy detektívtörténet nem csak attól lehet “igazi” és “valódi”, ha realista, hanem akkor is, ha a krimi és a többi bűnügyi műfaj univerzumában játszódik, e zsánerek valóságára világít rá, világuk keretein belül realisztikus. De itt még talán ennél is többről van szó, hisz a történet valójában korántsem esszenciális és tipikus krimi, e széria mozgatórugóit tehát nem a cselekményt meghatározó fordulatok, hanem a mellékes epizódok közt kell keresnünk.

E történetben a krimi mellett a thriller (legyen az konspirációs vagy sorozatgyilkosos), a film noir, de még a slasher, a horror, a misztikus és a dark fantasy is felüti a fejét, lásd az agnosztikusan kétértelmű természetfeletti szálat, az egyes epizódok kísérteties (al)címeit vagy a széria esetenkénti “weird” (hátborzongató, bizarr, fura) műfaji kategorizálását. Még a krimi két fő alműfaja közül sem a hagyományos bűnügyi/detektívtörténetekhez közelebb álló analitikus whodunit, hanem a hard boiled a domináns. Előbbiben csak a bűnös személye a kérdés, ezt a stratégiát – a főhősök és a velük azonosuló néző együtt keresik a gyilkost – A törvény nevében is használja, de csak amolyan alibiként, posztmodern blöffként. Nem e cselekményszál okán híresült el, ennek legfeljebb hírhedtséget köszönhet, hisz a történet zárása (azaz a szezonfinálé) megosztotta a közönséget, a kitette? rejtvény megoldása e sorok írója szerint is Agatha Christie leggyengébb pillanatait idézi. A “spagettiszörny” kiléte helyett a széria a lecsúszott Rust Cohle demoralizáló, autodidakta (konyha)filozófiájáról, a “sárga királyról” és “Carcosáról” híresült el, ezeknek pedig nincs köze az analitikus krimihez. Ha a műfaj mystery, akkor annak a misztikus válfaja.

Rust és Martin Hart esszenciális hard boiled hősök, nem téveszthetőek össze Poirot-val vagy Miss Marple-lel. Hart átlagember (legfeljebb férfiasabb a szokottnál), az általa képviselt normalitás éles ellentétben áll a kiégett mizantróp hippi Rust karakterével. Hart az erő, Rust az ész, előbbi fizikailag, utóbbi szellemileg edzett, az egyik szexuálisan vitális, másiknak az agya hiperaktív. Rust elidegenedett, antiszociális, neurotikus, különutas entellektuel, ugyanakkor párját ritkítóan ambiciózus, hard boiled hősként a végső igazság, valóság utáni nyomozás a szenvedélye. Harttal ellentétben nem is realisztikus karakter – mert szerző-alteregó, mégpedig megálmodójáé, az irodalmi és akadémikus múlttal büszkélkedő, New Orleans-i Nic Pizzolato kreátor-showrunneré. A filmbeli sorozatgyilkos bárki lehet, mindenki gyanús, Rust különösen. Nem véletlen, hogy épp ő az alteregó, hisz depresszív, pesszimista életszemlélete egyezik a széria világképével, bomlasztó történetmesélőhöz antihős illik.  Rust nihilista, sztoikus világnézete okán is tökéletes keményre edződött hard boiled és noir hős (ő a legkiábrándultabb mind közül, akinek negativizmusa már-már saját filozófiává intézményesedett), a Pizzolato által az ő szemein át ábrázolt világ pedig esszenciális hard boiled univerzum is egyben. Ha ő az auteur szócsöve, akkor Hart a közönséget képviseli, noha Tarantinóhoz hasonlóan minden főbb karakter hangján Pizzolato beszél: végül az önmagát true crime írónak kiadó Hart és a mitológiateremtő gyilkos is alteregókká válnak.

Pizzolato nem titkolja, hogy a sorozat hangvételében és Rust radikális, önpusztító életszemléletében többek közt Schopenhauer, Sartre, Camus, Nietzsche és Cioran köszön vissza, e széria azonban nem csak filozofikus/magasirodalmi, de popkulturális, sőt rétegműfaji idézetekben is bővelkedik. A törvény nevében a tévésorozatok Ponyvaregénye, Pizzolato a kreátorok-showrunnerek Tarantinója. Carcosa a kiváló horror-író Ambrose Bierce (aki nélkül talán Harcosok klubja se lenne) agyszüleménye, amit átvett tőle Robert W. Chambers, aki a “sárga királlyal” építette tovább e mitológiát. Pizzolato a depresszív, “filozofikus”, valamint a sci-fibe és fantasyba hajló “lovecrafti kozmikus horror” nagy alakjaként ismert Thomas Ligottitól idéz a legtöbbet, ami miatt plágiummal is vádolták. Lopásról pedig szó sincs, hisz Pizzolatót nem Ligotti fikciói, épp ellenkezőleg, filozófiai témájú könyve, az Összeesküvés az emberiség ellen ihlette meg, azaz nem az írót és művészt, hanem a filozófust idézi. “Carcosa” és “a sárga király” ugyanúgy megmaradnak rejtélyesnek, elvontnak az egész szérián keresztül, mint a szintén mitológiateremtő Twin Peaks hasonló elemei (pl. Fekete Barlang), viszont ennél jóval fontosabb, hogy kulturális és filozófiai nyomozásra, szimbólumkutatásra ösztönzik a nézőt (mint a posztmodernista akadémikus Eco munkái).

Mindez azonban nem csak posztmodern metaverzumot hoz magával, de a filozofikus, metafizikai horror atmoszféráját is. Ligotti és Bierce, valamint a Pizzolato által emlegetett filozófusok, írók egyaránt hírhedtek nihilista, materialista pesszimizmusukról. A törvény nevében horrorként nem szörnyekkel, gyilkosokkal, gore-ral és természetfelettivel sokkol, képzeletünk szüleményei helyett – Ligotti után szabadon – valóságos egzisztencialista szorongásokra épít (vagy ültet ilyesmit a fejünkbe), rámutat determináltságunkra az élet körforgásában, na meg néhány nagy ontológiai kérdésre, amikre alighanem sosem kapunk választ (mindez természetesen a legnagyszerűbb narratív művek ismérve).

A depresszív atmoszféra és az antinatalista filozófia a horror hatásmechanizmusának megfelelően nem fércművé, hanem remekművé teszi e sorozatot. A törvény nevében nem csak az emberi léttapasztalatról mesél, de már-már a sorozathősökéről is, hisz Rust kvázi arra ébred rá – ha nem is olyan nyíltan, mint a Sikoly vagy Felforgatókönyv hősei – hogy papírra vettetésétől örökre a végtelenségig folytatható szériák spiráljába, csapdájába keveredett (erről ír Sepsi is), és csak sakkbábu alkotója kezében.

A jó horror az ismeretlentől való félelemre épít, alapszabálya, hogy a sejtetés jobb, mint a megmutatás (jelen esetben a ködösítés jobb, mint a kimondás és a magyarázkodás), miközben a posztmodern művekről is elmondható, hogy az eredeti, újszerű tartalom, a mondanivaló, a nagy narratívák és ideológiák a hiányukkal tüntetnek benne. A törvény nevében világában releváns kérdések és hipotézisek vannak, de válaszok és bizonyítékok nincsenek, mert az alkotók és a befogadók korlátait egyaránt meghaladják, miközben egy hagyományos krimiben – legyen akár természetfeletti – a közönségnek minden rejtélyre választ kell kapnia (ez tehát filozofikus, metafizikai detektívtörténet is egyben). A törvény nevében nem csak a rendőri procedúra ábrázolásában realista, hanem az élettapasztalatunkéban is, hisz a valóság objektív megismerhetetlensége, de legalábbis értelmezésének nyitottsága és sokszínűsége mellett érvel, erre világít rá. Hiába a már-már túlkompenzálóan katartikus és optimista zárás, hőseink ezúttal csak egy csatát nyertek jó és rossz harcának metatörténetében.  (“It’s just one story. The oldest. Light versus dark”).