Nagy József, a legendás Jel Színház alapítója 1992-ben Orfeusz létrái címen Franciaországban már színpadra vitte a Wilhelm-dalok alapján született koreográfiáját: az első változat még szóban elhangzó versek nélkül született, a jelenlegi, hangzó szövegből, táncból és bábszínházszerű performanszokból álló mű tavaly októberben Sepsiszentgyörgyön debütált. Szabadka és Debrecen után a budapesti bemutatóra a Szkénében került sor. Ez az első Jel Színház-előadás, ahol a költészet a szavak szintjén is megjelenik. De nem csak ezért fordulópont a Nagy József-életműben. A koreográfus egy korábbi prae.hu-interjúban elmondta,  most nyúlt először Isten és a teremtés kérdésköréhez. Ez jórészt Tolnai Ottó verseinek hatása. A Wilhelm-dalok szövegeiben feszegetett kérdéseket Nagy József sajátos, az idő dimenziójára is rákérdező színpadi nyelvére fordítja le: „A színpadon, a színpadképeknél is a vizuális metaforákat keresem, azt feszegetem itt, hogy a színpadképbe be lehet-e így hozni az időtényezőt, hogy a kép hogyan sűrít, hogyan válik jellé, szimbólumhordozóvá. Ezek voltaképp vizuális fenomének, amelyeknek esztétikailag is, tehát mint képeknek is erőseknek és letisztultaknak kell lenniük.”

A színpadi időt az előadói és nézői figyelem sűríti jelentőségtelivé, mennyisége mellé különleges, telített minőséget kap. Tolnai Ottó versei egy vidéki Orfeusz peremhelyzetéből szólalnak meg. A délvidéki periféria-léten belül is a lét szélére sodort, öregedő, szenilis hős jelentéktelensége a figyelem középpontjában átértékelődve rituálissá lesz, a tánc-performansz-szöveg egymásra felelgető kánonjának megszentelt szövegévé. Isten háta mögöttisége, halálközelisége nem az elbeszélés terét képezi, hanem az elbeszélés idejévé válik: a világvége nem itt, hanem most van. A tragédia nem az élet színtere, hanem a lét állapota. Az életből kifelé tartó sors az elmúlás felé közeledve nem absztrakció által lesz egyetemes érvényűvé, hanem éppen a felfokozott személyesség nyelvi- és tárgyi kultúrája révén: mindennapos anekdotákban patkányfogásról, templomlátogatásról hallhatunk,  a hétköznapi tárgyak - nippek, befőttesüveg, kályhacső - jelentéssel teli objektekké lényegülnek az elsötétített, fekete tér centrumában, akár egy barokk csendéleten.

Bicskei István egy kisasztalon könyököl, mögötte tábla - a helyszín egyszerre katedra és talponálló, nem is lehetne alkalmasabb a periféria lokális és kozmikus érzékeltetéséhez. A vidéki-délvidéki couleur locale és a számkivetettség groteszk egzisztencializmusa ebben a környezetben olyan természetesen szólal meg, mintha eleve itt született volna. Bicskei lötyögő zakójával és ökölnyi kecskeszakállával még a legkomikusabb jelenetekben is hordozza a Wili-karakter esendőségének súlyát, „alágördül dübörögve / valami halkan doboló véres dombról”, pedig milyen vékony néha alatta a jég. Például zárszavával - „végső ideje eldönteni” - egy időben ledönti az előtte álló magas bárasztalt. Mégsem olcsó a poén.

A színpad másik oldalán a közönségnek háttal egy fehér hajú, gumimaszkos figura görnyed a zongoránál - Nagy József úgy ül ott, akár egy abszurd dráma hősévé tett Liszt Ferenc. Néha ráüt a zongorára, sóval teli bőröndöt cipel, körbeszórja a sót, majd széttapossa a kört. Kályha könyökcsövéből üveggyapotcsomót nyom ki. Mintha egy másvilági vagy álombeli szertartást vinne végbe, ami távoli asszociációk mentén felel a Wilhelm-versekre. A színpad két, felváltva megvilágított oldala csak olykor-olykor lép kapcsolatba, például mikor Nagy zongorajátékára Bicskei mereven vad táncba kezd, mint egy marionettfigura.

A két világ a színpad közepén felállított kis bábszínpadon érintkezik, ahol néha Nagy egyedül, néha a két szereplő közösen mutat be apró, de a nagyképernyőre vetítve látványos performanszokat. Papírból kivágott angyal lobog a hajszárító szelében, egy porcelánelefántot kalapáccsal összetörnek, vagy éppen három metronóm jár egyszerre, míg egy kéz egyesével le nem fogja őket. Ezek az apró történések annyira felerősödnek, hogy mikor az utolsó metronóm is elnémul, csodálkozunk, hogyhogy mi még lélegzünk. Az erőteljes zárójelenetben két befőttesüvegben ücsörgő agyagbabát előbb vízzel öntenek föl, majd pár csepp tinta oldódik lassan szét a vízben, így önti el a képet a lassan beálló sötét: „sok apró csepp esett / meg egy nagy fekete”.

A szűk egyórás, közös figyelemjáték alatt egészen kis dolgok történnek: egy perifériára szorult élet apró történeteire felel egy-egy koncentrált, mozzanatnyi történés. A kis mozdulatok, a lassú sodrás besűrűsíti az időt, és hirtelen mindennek sokkal nagyobb jelentősége lesz.

Egy előadásban a mennyiségi időből (kronosz) akkor nyílik ki a minőségi (kairosz), ha nem csak narratív, hanem liturgikus keretben is értelmezhető. Ez a Wilhelm-dalok esetében könnyen belátható, hiszen a versek és a performanszok között semmilyen irányban nem működik alá-fölérendeltség. Sem a szöveg, sem a mozdulat nem lesz a másik illusztrációjává. Ehelyett úgy felelnek egymásra, mint a szólista és az énekkar az érzékiség és az intellektus reszponzóriumában. Végül a két szál eggyé lesz a világ befőttesüvegében, a bábokat ellepő tinta és víz kommuniójában. A liturgia itt nem metafora, inkább kísérlet, azaz az előadás nem egy szertartásrendre hivatkozik, hanem egy új formát próbál meg létrehozni a kiürült rendben tátongó hiányt pótolandó. Mindezt a még megmaradt, kéznél (zsebben) lévő, rendelkezésre álló elemekből. „Apa lajbizsebében mindig találok valami újat / minden morzsát kiviszek a tiszteletes úrnak / az oltárhoz / hátha éppen az az” - hangzik a kötet és az este egyik legfontosabb Tolnai-verse, ami valamilyen mértékben az egész előadás sűrítménye: a szétmálló, kiürülőben lévő világ alján kotorászva talán még találunk valami érvényeset és felmutathatót, ami lehetőséget ad a világ megtörténtté tételére.

Ezért lesz a tinta sötétjében feloldódó figuráknak katartikus, reményt hordozó szerepe: amíg számot tudunk adni az elveszésről, addig nincs minden veszve, még ha a világ szét is morzsolódik, a hiánya Isten-alakú marad: “cigarettapapirosból van az isten / még mindig nyálas a széle / hercegovinai dohány volt benne”.

Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok

A Jel Színház előadása Tolnai Ottó azonos című kötetének versei alapján

Szereplők: Bicskei István, Nagy József

Rendező: Nagy József

Technikai munkatárs: Dobó László

Szkéné Színház

2014. október 9.

Fotó: Henning János