A projektek más-más kérdések által övezve bontakoztak ki: Ipsics saját múltjának, örökségének tárgyait és helyszíneit kezdte el leltárba szedni, hogy a családi narratíva átláthatatlan szövevényét felfűzze egy szálra, illetve, hogy ebben a történetben megtalálja a saját pozícióját; míg Szász új otthonának korábbi lakója, egy elhunyt idős hölgy életét kívánta rekonstruálni érintetlenül ott hagyott tárgyaiból és naplóiból, miközben folyamatosan dolgozott azon, hogy újra összerakja saját énjének széthullott darabkáit, a házba ugyanis egy szakítás után költözött be.

Mindkét alkotónál fontos probléma tehát az én megalkotása, valamint az önreprezentáció kérdése, és mindketten kezdetben a múlt elemeiből – meghatározó terekből, tárgyakból és személyekből – építkeznek, míg végül Ipsics és Szász is képes lesz elengedni az eltűnt időt – vagy legalábbis kellő távolságból szemlélni azt –, így kialakulhat náluk egy-egy olyan egyéni szemszög, ahonnan hitelesen láthatják saját magukat. Éppen ezért ezek a fotók nem pusztán az adott pillanat leképezői és nem is pusztán önportrék, hanem olyan entitások, amelyekbe bele van kódolva a folyamatszerűség, a performativitás, ahol a kezdőpontot a múlt rekonstruálása, a végpontot pedig az önmeghatározás jelenti.

Éppen ezért nemcsak az izgalmas, ahogy önmagukat megjelenítik ezeken a fotókon, kvázi folyamatosan átlényegülve az ismeretlen idős hölggyé, illetve női rokonokká, hanem az is, ahogyan a múltat kezelik ezekben a sorozatokban: mindketten vágynak arra, hogy azt a maga totalitásában rekonstruálhassák, ám csak töredékeket, foszlányokat találnak – ott hagyott tárgyakat, kiürült helyszíneket, naplórészleteket –, ezért a narratíva megrajzolásában a fikciónak is fontos szerep jut: saját képzeletükkel ragasztják össze a múlt mozaikjait. Maguk is szembesülnek azzal a problémával, hogy a múlt teljességében nem megragadható. A Leltár jelentős hiányt mutat, a Boldog új élet is inkább fragmentált, mint folytonos, amit egyébként Szász Lilla több fotóján is beismer: olykor kérdéseket intéz az ismeretlen hölgyhöz: "Who was the love of your life, Mrs. Brown?", néha pedig egyszerűen kijelenti, hogy "there are so many things I don’t know".

A két projektben nemcsak a rekonstruálás, hanem a kisajátítás (appropriation) kérdése is fontos szerepet kap, ugyanis lényegében mindkét esetben a múlt egy helyszínének vagy egy személyének "eltulajdonításáról" és újra felhasználásáról is szó van. Azok a jelentésváltozások érdekesek ebben, amelyek e kisajátítással járnak együtt, illetve az, hogy a fotók ezzel a technikával hogyan képesek módosítani a múltat.

A kiállítás maga is szépen installált, aminek köszönhetően ezek a jelentésrétegek még láthatóbbá válhatnak. A fotók kisebb csoportokba vannak rendezve, ez pedig lehetővé teszi, hogy a képeket ne külön-külön, hanem egymással való viszonyukban ismerjük meg. A két projektet a különféle keretek választják el egymástól: a fehér foglalat Ipsics Barbara képeinek – Cindy Sherman munkáira emlékeztető – teatralitását erősítik fel, míg Szász Lilla fotóit az antik keret teszi kifejezőbbé, illetve intimebbé. De egészen zseniális megoldás a galéria fő terében elhelyezett mosdótál is, illetve a belső terem installációja, melyben egy szárítókötélre "teregették ki" Szász Lilla fotóit. A kiállítás címe is ezek fényében nyer teljes értelmet: a Feminine Laundry munkái tulajdonképpen a múlt és az énkép tisztára mosásáról szólnak.

A Feminine Laundry című kiállítás a budapesti 2B Galériában látható 2014. szeptember 03. és október 03. között

Fotók: Kocsis Katica