Jóllehet, a Fekete leves az Isteni műszak vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát "rokona", azonban rokonságuk a műfaji (mindhárom mű vígjáték) és színészi kapcsolatokon (Szabó Simon) túl ki is merül. Novák Erik műve ugyanis teljes mértékben független film, igaz, Novák korábban próbálkozott a Magyar Nemzeti Filmalapnál, azonban öt filmtervét is visszadobták. Ezért úgy döntött, elég volt, ő filmezni szeretne. Így a Fekete leves gyakorlatilag "non-budget", azaz jelentéktelen pénzmennyiségből (közel 2 millió forint) készült el. A filmben szereplő profi és amatőr színészek egyaránt szívességből csatlakoztak a projekthez. Ezért Nováknak és stábjának nem volt könnyű dolga, hiszen még a magyar filmkészítés keretein belül is sokat kellett spórolni és agyalni, hogy a felmerülő kritikus problémák megoldódjanak. Azonban végső soron sikerült a javukra fordítani a szűkös anyagi keret adta lehetőségeket, és egy koránt sem tökéletes, hibák nélküli, de összességében szórakoztató, kedves, szívből jövő magyar caper kerekedett ki a Fekete leves-projektből.
1994. Pár évvel a rendszerváltás után járunk. Két piti gengszter egy veszélyes üzletet bonyolít le az orosz maffiával, azonban rajtuk ütnek a rendőrök. Illetve csak egyikkőjükön. András (Vágvölgyi B. András) elárulta partnerét, hogy magának szerezze meg a tetemes pénzösszeget. Társa bosszút esküszik. Melyre 20 év múlva lehetősége adódik. Egy kispályás DJ-vel, Zolival (Feaky D / Perjes Zoltán), és pár drogos haverjával, Erikkel (Novák Erik), a tolókocsis Zsoltival (Nagy Zsolt), a "Memento-kórban" szenvedő Simonnal (Szabó Simon) és a depressziós Herminával (Fátyol Hermina) elraboltatja a 2014-re nagykutyává nőtt András még nagyobbra hízott zsákmányát. A tartozásokkal teli Zoli csak a nagy örömmámor közepette tudja meg, hogy kitől is származik a pénz. De azt is tudja: az illető elől menekülni esélytelen. S nemcsak azért, mert az egyik legveszélyesebb gengszterről van szó, hanem mert más kötelékek is fűzik a "keresztapához"...

Novák Erikék a tűzzel játszottak. Ugyanis a Fekete leves nagyon könnyen áteshetett volna a ló másik oldalára, és a Szuperbojzhoz vagy a Holnap történthez hasonló magyar gagyifilmmé válhatott volna. Sok benne a "baszdmegolás", és a történet sem túl feszes. (Bár meg kell jegyezni: Novák leszögezte a film előtti beszédében, hogy az általam látott verzió egy nyersvágás, még lehet, hogy módosít, húz a jeleneteken a májusi bemutatóra.) Azonban a cselekményben előrehaladva mégis megtörténik a "csoda", és a Fekete leves élvezhetővé válik. A (fekete)humorosra hangszerelt epizódok láttán valahogy megszeretjük ezeket a furcsa, deviáns karaktereket: a mániákus depresszív tolókocsis Zsoltit, a mindent elfelejtő Simont, vagy a rendező által játszott, megjavulni képtelen drogos, nyegle Eriket. De még az antagonista maffiózókat is. Sőt, a legjobb jelenetek talán nem is a főhősökhöz, hanem a gengszterekhez kötődnek. A Vágvölgyi B. András által alakított bűnözőről elhiszi a néző, hogy egy tiszteletet parancsoló, veszélyes figura. S mikor elkezdi szép nyugodtan sorolni, hogy a pénzszállító pribékjei mit szúrtak el, már érezzük, ez a szituáció nem fog jól végződni, mégis azon nevetünk, hogy András joviális marad, és tettetett gyermeki értetlenséggel fordul béna végrehajtói felé. Így ezek a momentumok kicsit a Ponyvaregény egyszerre feszült és vicces behajtós jelenetére emlékeztetnek.

Tehát a poénok, gegek jól felépítettek. Nem modorosak, mint az átlagos magyar vígjátékokban, hanem életszagúak, sőt, olykor tragikomikusak (lásd Zsolti háttérsztoriját és dühkitörését az elvonókúrán, vagy az abszurd rablást és a végkifejletet). Mely annak is betudható, hogy a színészek jórészt improvizáltak, illetve önmagukat adták, így megnyilvánulásaik szívből jöttek.

Ráadásul a rendező nem fukarkodik a tisztán képi, csupán a kompozícióból fakadó, megmosolyogtató momentumokkal sem. Előszeretettel mutogatja például Zoli lakását, melyben az egykoron festőművészként alkotó Novák Erik saját festményei, illetve installációi láthatók. Melyek koránt sem szokványos műalkotások, minthogy legtöbbjük hatalmas női vaginát ábrázol. Ennek bizarrsága már önmagában is ok a ravasz vigyorra, azonban Novák nem áll meg itt: néha a komolynak tűnő, drámai szituációkat töri meg azzal, hogy egy éppen kétségbeesett szöveget szavaló szereplője mögé vagy mellé komponálja ezeket az átlagembert zavarba ejtő festményeket.
Továbbá az említett "életszagúság" nemcsak a humor területére igaz. Novák Erik már a felemásra sikeredett Zuhanórepülésben is bizonyította, hogy ismeri a magyar alvilágot. Figurái ugyan eltúlzott, komikus típusok, azonban mégis felismerhető bennük az a tipikus magyar attitűd, ami az ország "kis-" és "nagyhalaira" jellemző. Az igazi, esszenciális bunkó, a "mutyizó", a napról napra élő, a testi élvezeteket hajszoló – társadalmunk minden, peremterületen sodródó karaktere megjelenik a Fekete levesben. (A cím talán erre is utal.) S a rengeteg káromkodás, mocskolódás ellenére a dialógusok is hitelesek. Jóllehet, itt is sok a "baszdmeg", azonban az Argóval ellentétben e filmben nem válik manírossá.

A Fekete leves akció-vígjáték. Igazából nincsenek szociális mélységei az említett utalásokon kívül, a nem túl feszes történet alapvetően a rablás előkészületeiről, a pénzlopásról és ennek utóhatásáról szól. Néha-néha felvetődnek társadalmi vagy morális kérdések (leginkább a melankolikus Zsolti kapcsán), és a stáblista alatt képekben kifigurázzák a magyar média, politika és alvilág szereplőit (például: "A ZsírTV információi alapján..."), így a Fekete leves értelmezhető lenne egyfajta szatíraként is. Ám Novák filmje nem társadalmi dráma, hanem sajátos stílusban előadott rabló-pandúr játszma.
Apropó, stílus. Ahhoz képest, hogy nagyon alacsony költségvetésű filmről van szó, formailag kifejezetten bravúros, illetve inkább fogalmazzunk úgy, "színes". Mert nem minden megoldás dicséretes azért. Például a legtöbb jelenetben rezgő, imbolygó kézi kamera már kifejezetten fárasztó 2014-ben (nem, mintha 10 évvel ezelőtt, mikor ez a médiás stílus trenddé vált, nem lett volna az). De azt sem igazán érti majd a néző, miért volt szükség többszörösen osztott képernyőre némelyik jelenetben. S, ha nem tudnánk, hogy kevés pénzből készült műről van szó, a túlságosan is harsány színvilágot is felróhatnánk az alkotóknak. Így leginkább a kilencvenes évek eleji amatőrfilmes mozgalom kétségtelenül kreatív, bátor munkáit (Ács Miklós: Éhes ingovány, Szőke András: Vattatyúk) vagy Szomjas György direkt roncsolt műveit (Könnyű testi sértés, Roncsfilm) idézi a Fekete leves. Hogy ez a formavilág mennyiben volt tudatos, mennyiben pedig a pénzügyi problémákból fakadó, sejthető (a vágás nyilván művészi, az itt-ott kiégett, túl csicsás képi világ anyagi okokra vezethető vissza). Mindenesetre egységes hatás látszatát nyújtja, és akinek tetszik ez az amatőrös (hovatovább: kicsit "dogmás") stílus, az ezt a vonását is élvezni fogja a filmnek. Aki pedig a jól megkomponált, profin bevilágított képek híve, biztosan berzenkedik majd a Fekete levest nézve.

Mint az utóbbi pár hónap magyar közönségfilmjei, úgy a Fekete leves sem világ-, de legalábbis magyar filmipart megváltó mű. Sőt, nagyon sok fogást találni rajta, főleg e nyers, "első vágás" megtekintése után. Sok jelenet túl hosszú, néhány kifejezetten felesleges (például a dílerek érkezése Zoli bulijára), a dialógusokat olykor nem lehet jól érteni a rossz hangminőség miatt, a képi világ is problematikus. Azonban a bő másfél óra alatt a Fekete leves mégis képes elszórakoztatni a bájosan ügyetlen, önironikus akcióival, bár alpári, de poénos dialógusaival, szerethető, bár egydimenziós karaktereivel. Még az utóbbi idők vígjátékaihoz mérten sem nevezhető kiemelkedőnek, azonban, ha azt nézzük, miből és hogyan készült, az alkotók munkája dicséretes. Aki szeretne másfél órára kikapcsolódni, az bátran tekintse meg e hazai akcióvígjátékot, mert ez a fekete leves egész kellemes.