A Whedon-éra egyik legnagyobb erénye, ami már most, az első felvonás után is tisztán látszik, hogy nem különösebben igényel képregényes előismereteket – két okból sem: az egyik, hogy tiszteletben tartja ugyan a több évtizede tartó kontinuitást, de csak enyhén támaszkodik rájuk, másfelől viszont óriási hangsúlyt fektet a karakterábrázolásra. Így aztán, ha nem is vagyunk tisztában egy-egy szereplő előéletével, drámáival és örömeivel, Whedon megrajzolja nekünk azt is – jellemzően egy másik karakterrel való interakción keresztül, legyen az barát vagy ellenség.

Bár az Adottság alcímet viselő első felvonásban még csak körvonalazódnak az ellentétpárok, a Scott vezető szerepét folytonosan megkérdőjelező Rozsomák, vagy az Emma Frosttal szemben kétes múltja miatt bizalmatlan Kitty közti feszültségek már most is éles megvilágításba kerülnek. Whedon nem csak a dialógusokat, hanem az akciójeleneteket is arra használja, hogy figuráit élő, komplex személlyé gyúrja (még az aktuális antagonista motivációinak árnyalásáról sem feledkezik meg), akiket ugyanakkor nem csak személyiségük, hanem külső jegyeik és szupererejük is megkülönböztet egymástól.
Ez különösen annak fényében nyer új értelmet, hogy az Adottság főkonfliktusa egy olyan gyógyszer körül bonyolódik, ami pont ezektől a determináló képességektől szabadítják meg a mutánsokat (mindez ismerős lehet a harmadik X-Men mozifilmből, ami ebből a képregényből merített). A mutáns gént semlegesítő szer új szituáció elé állítja a mutáns társadalmat, amiben saját másságukkal kell szembenézniük: hátrányai ellenére megéri-e felvállalni saját egyéniségünket, avagy sem? Whedon nem veszi félvállról a felvetett kérdést, és épp úgy mutat reakciót a főhősök oldaláról, mint a mutálódását átokként vagy ajándékként megélő fiatal diákok és az átlagemberek részéről, de nem hagyja ki a Marvel világát átszövő terrorelhárító szervezetet, a S.H.I.E.L.D-et sem.

Az Astonishing X-Men azonban sokkal előrelátóbb történet annál, semmint hogy leragadjon a gyógyszer kérdésénél. A háttérben már most valami nagyobb összeesküvést sejtet, világokat romba döntő jóslatokkal, árulásokkal és titkokkal, miközben több későbbi főszereplő is még csak a háttérben sunnyog. Éppen ezért az Adottságot nem nagyon lehet önmagában értékelni, Whedon 25 számon keresztül írta a sorozatot, ami az elejétől a végéig alkot csak kerek egészet – viszont minden jel arra mutat, hogy ez most végig is tud majd menni a Marvel+ lapjain, és nem fog úgy félbe maradni, mint a pár évvel korábban a New X-Men hazai kiadása.
Hogy miért is nem, arra a rajzoló személye jelenthet garanciát. Nem mintha a New X-Men erényeit megkérdőjelezném, de az Astonishinget jegyző John Cassady letisztult, realisztikus stílusa sokkal szerethetőbb, mint Quitely gyakran groteszkbe hajló rajzai. Bár az arcokkal Cassady sincs mindig kibékülve (elég ingadozó, hol hiperrealisztikus, hol karikaturisztikus), rajzai rengeteget adnak egy-egy karakter személyiségéhez (Emma mimikától mentes arckifejezése, hideg tekintete, Kitty kislányos grimaszai, Rozsomák folytonos vicsorgása stb.), férfi- és nőalakjai pedig karakteresen különbözőek (ami azért is fontos, mert a szuperhős képregények gyakori rákfenéje, hogy 15-től 50-ig mindenki egy szuperbombázó).

Nem legutolsó sorban pedig – ez a rajzoló és az író közös érdeme – az Astonishing X-Men olyan, mint egy mozifilmes storyboard (jóformán nincsenek is benne állított panelek), ha a plánváltásokat egy az egyben filmre adaptálnánk, nem kevésbé sodorna magával a lendület. A Marvelnél nem is hiába bízták később a TV-s világból érkező Whedonra a Bosszúállókat, ahol ha jobban belegondolunk, ugyanazt műveli, mint az Astonishing X-Menben: könnyed iróniával ereszti össze szerethető hőseit, akik a kezdeti ellentétek ellenére végül csapattá kovácsolódnak, közben pedig – mintegy teljesen mellékesen – megmentik a világot.

Marvel+ #7–12 (2013)
Írta: Joss Whedon
Rajzolta: John Cassady 
Az eredeti kiadványok címe:
Astonishing X-Men #1–6 (2004)