A Thor: Sötét világ csak és kizárólag akkor működik, amikor teljesen viccet csinál magából. Már a Bosszúállókkal tetőző első fázis sem vette igazán komolyan magát (még szerencse), de a Vasember 3-mal kezdődő második érával a stúdió mintha átbillent volna a ló túlsó oldalára, és látszólag nincs is kedvük letérni erről az útról: jövőre érkezik az elborult űrközi agymenésnek tűnő A Galaxis őrzői, majd a szuperhős-paródiának ígért Hangya (bár ezzel a névvel hogyan is lehetne komolyan venni valakit a képregények világán kívül?), illetve most a Thor második része.

Az első mozi humora elsősorban Thor arroganciájából fakadt, egészen pontosan abból, hogy egy istent hétköznapi környezetbe helyeztek, ezzel pedig nemcsak a mozi stílusát tették könnyedebbé, hanem a főhőst is esendőbbnek, illetve emberközelibbnek mutatták – így később a Bosszúállókban ügyesen tették összeférhetővé a többi szuperhőssel. Thort ezúttal is nagy előszeretettel hozzák ilyen abszurd szituációkba (Thor és a metró, Thor és a fogas, Thor és a telefon, Thor és a vezetés stb.), miközben Loki szarkazmusát és Kat Dennings flegmaságát is tovább domborítják. Nem is feltétlenül lenne ezzel baj, ha a film összes többi aspektusa nem fulladna totális kudarcba.

A 2011-es felvonást alapvetően Loki személye emelte ki a hasonszőrű eredettörténetek közül, mivel a film legalább annyira szólt róla, mint a címszereplőről, mi több, voltak pillanatok, amikor Thor kifejezetten sutának hatott mellette (valójában persze csak jóhiszeműségről volt szó). Loki indíttatásai megértésre találtak a nézőben, hisz egyszerre élt testvére nyomasztó árnyékában és a másság nyomasztó érzésével – a félénk kisgyerekből pedig így lett vérengző zsarnok. A folytatás azonban nem szolgál semmilyen izgalmas ellenféllel, a sötét elfek úgy hullanak, mint a Star Warsban a rohamosztagosok, hiába sulykolják belénk a sokadik expozíciónál (és a film lényegében expozíciók sorozata), hogy ez a veszedelem minden korábbinál nagyobb és sötétebb és veszélyesebb és gonoszabb és... Loki ugyanakkor most is jelen van, és megnyugtató, hogy ezt a karaktert minden rendezői esetlenség ellenére sem tudták elrontani (igen, sokszor most is neki drukkolunk), és ezzel egyúttal rámutattak arra is, hogy a Thor esetében teljesen mellékes kellene legyen az univerzum megmentése. Ugyanis – egyelőre – a családi drámákról szól a történet, a film azonban nem aknázza ki ezeket a konfliktusforrásokat, csak feldobja őket, hogy aztán vagy ne foglalkozzon velük (Sif gyengéd érzelmei Thor felé), vagy egy poénnal elüsse őket (pl.: Odin és Jane viszonya, más-más társadalmi/kultúrális közegből érkező szerelmesek).
Hogy miért? Mert a Thor: Sötét világ egy buta CGI film, ami épphogy a világ megmentésre összpontosít. Törnek-zúznak benne, de annyi súlya sincs az egésznek, mint egy műanyak Mjölnirnek. Hiába a sok effekt, ha nincs érzelmi töltet (pedig megvolt benne a potenciál, hogy egy brutális bosszúhadjáratba torkolljon az egész, miután a címszereplőnek két rokona is elhalálozik). Talán nem is kérdés, hogy a Thor: Sötét világ nem (csak) a forgatókönyvön hasalt el, hanem felvételek közben és a vágóasztalon. Kegyetlenül hangzik, de ezt hívják fércmunkának. És akkor a Patrick Doyle által az első részhez szerzett remek filmzene mellőzéséről még nem is beszéltünk...

Hiba lenne azonban mindent a rendező számlájára írni, mert a forgatókönyv is több sebből vérzik. Egész pontosan kettőből: az egyik a szokásos hollywoodi hanyagság (mondanunk sem kell, négy ember dolgozott rajta), a másik a közös univerzum építés. Előbbihez tartoznak az olyan apróságok, mint hogy Asgard kapuőre látja mind a kilenc univerzumot, csak épp a szomszédban világító titkos átjárót nem veszi észre, hogy a Londoni világégéshez össz-vissz két vadászpilótát küld ki a hadsereg, vagy hogy az egész Földön csak egyetlen tudós létezik, aki megoldhatja a problémákat, és akit a New York-i események után nem hogy elzártak volna valami titkos laborba, hanem hagyták kedvére kóricálni, hogy végül egy sokadrangú öregek otthonában kössön ki. Vagy észrevette már valaki, hogy Loki akárhányszor is haljon meg, sosem tudjuk, hogyan éli túl MÉGIS? Ezeken azonban kár is lenne zsörtölődni – ha összeállna a film, kellemetlen apróságnak tűnnének –, sokkal nagyobb baj a második pont.
A Thor: Sötét Világ kilóg az eddig építgetett Marvel univerzumból. A Bosszúállókban féltucat hős kellett a katasztrófa visszaszorításához, de Thor most egyedül rendbe rak kilenc (!) világot a pörölyével. Egyedül. Korábban a légypiszokra is ott termett a S.H.I.E.L.D., de most még csak szóba sem kerülnek, a gyanús helyek felfedezését a script inkább meghagyja Natalie Portmannek és flúgos csapatának – a Vasember 3-ban ugyanez nem volt zavaró, mert a konfliktus nem a világ, hanem a főhős körül bonyolódott. A Marvel filmes univerzumát most utólérni látszik az egymással párhuzamosan futó képregénysorozatok egyik jellemző rákfenéje: a karakter máshogy működik a saját világában, és máshogy a közösben – csak hogy míg ez működik papíron, addig filmen már kevésbé.

Az eddig taglaltak mind csúnyák voltak és rosszak, ezért érdemes visszakanyarodni a mozi egyetlen értékelhető vonására, amelyet ellentmondásos módon pont azért lehet pozitívan értékelni, mert a film rossz. A folyamat már a Vasember 3-mal elkezdődött, és ott is csak felemásan működött: Shane Black egy alapból is félelmetesen önironikus figurára húzta fel önreflektív szerzői stílusát, a monumentalitást pedig legfeljebb a páncélok számával próbálta érzékeltetni. A Thor: Sötét világ sem igazán tudja eldönteni, hogy szuperhős mozi, vagy inkább paródia akar-e lenni, mivel azonban a klasszikus képregény-sablonokba – a CGI hatalma  előtti térdreereszkedés közepette – szinte teljesen belebukik, sokkal könnyebben meséljük be magunknak, hogy ez csak egy vicc, nem pedig egy elbaltázott próbálkozás.
Az, hogy a film egyszerre hat Star Wars hommage-ként (van benne fénykard, békefenntartó Jedik, Sithek, Naboo, Coruscant, Padmé, stb.) és az első rész zavaros remake-jeként (Odin megint elmeséli egy ellenséges faj történetét, majd megint betörnek Asgardba, hogy megint ellopjanak egy titkos fegyvert, amiért Thor megint apja ellen szegül...), eltörpül az előbb felsoroltak mellett. A következő Bosszúállókig már csak a jövőre érkező Amerika Kapitányban bízhatunk: vajon a Marvel végleg felhagy a könnyed öniróniával, és helyette idiótát csinál saját karaktereiből, vagy inkább visszamászik a Bosszúállókban egyszer már kicsúcsosodott aranyközépútra, ahol még utólért minket a katarzis és a nevetés egyaránt?

Thor: Sötét világ (Thor: The Dark World)
Színes, magyarul beszélő, amerikai fantasztikus akciófilm, 120 perc, 2013  
Dolby Digital

Rendező: Alan Taylor
Forgatókönyvíró: Don Payne, Christopher Yost, Christopher Markus,Stephen McFeely, Stan Lee, Larry Lieber, Jack Kirby
Zeneszerző: Carter Burwell
Operatőr: Kramer Morgenthau
Producer: Kevin Feige
Vágó: Conrad Buff IV, Malcolm Jamieson

Szereplők: Chris Hemsworth (Thor), Tom Hiddleston (Loki), Natalie Portman (Jane Foster), Kat Dennings (Darcy Lewis), Ray Stevenson (Volstagg), Zachary Levi (Fandral), Sir Anthony Hopkins (Odin), Stellan Skarsgard (Dr. Erik Selvig), Christopher Eccleston (Malekith)

Bemutató dátuma: 2013. november 14.
Forgalmazó: Fórum Hungary
Korhatár: