Egy nagy terem volt. Tele emberekkel. Mindenfélével.
És ugyanabba az épületbe, mindannyian
többé-kevésbé ugyanakkor érkeztek.
És mindannyian szabadok voltak. És mindannyian
ugyanazt a kérdést tették fel maguknak:
Mi van a függőny mögött?
Megszülettél. És így szabad vagy. Hát boldog születésnapot. (Laurie Anderson: Born, Never Asked)

Laurie Anderson a Chicago melletti Glen Ellynben született 1947 június 5-én, húszévesen pedig New Yorkba költözött, ahol művészettörténetet tanult, később tanított. Pályafutását a chicagoi ifjúsági zenekar hegedűseként kezdte, majd művészettörténeti tanulmányokat folytatott, ám végül a new yorki Columbia egyetem szobrász szakán végzett.

A hetvenes évek közepén a manhattani klubokban és múzeumokban mutatkozott be performansz-művészként, egyfelől klasszikus zenei képzettségét kamatoztatva, másfelől hegedűjével az elektronikus zenei kísérletek irányába mozdulva el. Ez az út vezetett a világhírt jelentő United States című multimediális előadáshoz (és öt lemezből álló koncertalbumhoz), mely [a]http://www.mp3.com/albums/504/summary.html[text]Big Science[/a] címmel sarkított stúdióváltozatban jelent meg.

A film, az élő és elektronikus zene, a képző- és videóművészet, a tánc és a történetmesélés műfajait egyesítve jött létre az 1990-es Empty Places. Nagyobb munkái a közé tartozik még a [a]http://www.cc.gatech.edu/~jimmyd/laurie-anderson/literature/stories.html[text]The Nerve Bible[/a] (1995), és a [a]http://www.thecityreview.com/laurie.html[text]Songs and Stories for Moby Dick[/a], ami egy multimédiás színpadi performansz Herman Melville regényére alapozva. Anderson a Songs and Stories for Moby Dick-el turnézott több országban 1999 és 2000 között. 2001 őszén az USA-ban és Európában turnézott egy zenekarral, a [a]http://www.metacritic.com/music/artists/andersonlaurie/lifeonastring[text]Life on a String[/a] zenéjét adva elő. Sok szóló alkotást is bemutatott, köztük a [a]http://www.cc.gatech.edu/~jimmyd/laurie-anderson/performances/happiness.html[text]Happiness[/a]t, melyet 2001-ben mutatott be, és nemzetközi turnén vitt 2003 tavaszáig.

Az [a]http://www.rhino.com/retrovid/videoplayer.lasso?VidID=10008[text]O Superman[/a] indította el Anderson lemezkarrierjét 1980-ban, ami második helyezést ért el a brit pop listákon, azután felbukkant a Big Science-en, hét albumának egyikén a Warner Brothers labelnél. További lemezei közé tartozik a [a]http://www-static.cc.gatech.edu/~jimmyd/laurie-anderson/work/albums/mister-heartbreak.html[text]Mister Heartbreak[/a], a [a]http://www.artistdirect.com/nad/store/artist/album/0,,43688,00.html[text]United States Live[/a], a [a]http://www.cduniverse.com/search/xx/music/pid/1100297/a/Strange+Angels.htm[text]Strange Angels[/a], a [a]http://www.artistdirect.com/nad/store/artist/album/0,,201450,00.html[text]Bright Red[/a], és egész estés filmjének hangsávja, a [a]http://www.cc.gatech.edu/~jimmyd/laurie-anderson/[text]Home of the Brave[/a]. A [a]http://www.rhino.com/store/digital/detail.lasso?upc=081227664862[text]Talk Normal[/a] 2000 őszén jelent meg a Rhino/Warner Archives-nál. 2001-ben Anderson kiadta első lemezét a Nonesuch Records-nál Life on a String címmel, amelyet a [a]http://www.warnermusic.hu/kiadvanyok.asp?LangID=1&style=4&album=32[text]Live in New York[/a] követett, amelyet New York City Town Hall-jában rögzítettek 2001 szeptemberében és 2002 májusában adtak ki.

Anderson hat könyvet írt. Anderson szóló performanszának szövege az Extreme Exposure című könyvben jelent meg, amit Jo Bonney szerkesztett. Ő írta az Encyclopedia Brittanica New York szócikkét. Laurie Anderson vizuális alkotásait az Államok és Európa legnagyobb múzeumaiban állították ki. A Musée Art Contemporain a francia Lyon-ban összeállított egy turné retrospektívet alkotásaiból [a]http://www.ntticc.or.jp/Archive/2005/THERECORDOFTHETIME/index.html[text]The Record of the Time: Sound in the Work of Laurie Anderson[/a] címmel. Ebben a retrospektívben volt installáció, audio, hangszeres, video és művészeti tárgyak felölelvén Anderson karrierjét az 1970-es évektől legutóbbi munkáiig. 2003-tól 2005-ig tovább turnézott. Vizuális művészként Anderson a Sean Kelly Gallery-ben van kiállítva New Yorkban, ahol kiállítása, [a]http://www.culturecuts.net/shortlist/ccsfeature/ccsf2_and.html[text]The Waters Reglitterized[/a] 2005 szeptemberberében nyílt.

Zeneszerzőként zenét írt Wim Wenders és Jonathan Demme filmjeihez, táncdarabokat Bill T. Jones-al, Trisha Brown-al, Molissa Fenley-vel, és egy darabot LePage színházi produkciójához, a [a]http://www.amrep.org/farside/[text]Far Side of the Moon[/a]-hoz. Alkotott darabokat a National Public Radio-nak, a BBC-nek, és a 92-es Sevillai Expo-ra. 1997-ben ő volt a Meltdown Festival kurátora a Royal Festival Hallban Londonban. Legutóbbi zenekari művét, a Songs for A.E.-t a Carnegie Hallban mutatták be 2000 februárjában, és az American Composers Orchestra adta elő, később pedig a Stuttgart Chamber Orchestra-val turnézott Európában, amit Dennis Russel Davies vezényelt.

Mint a technológia újító felhasználója a művészetben, Anderson az Interval Researh Corporationnal dolgozott együtt, amelz egy kutatási és fejlesztési laboratórium, amit Paul Allen és David Liddle alapított, hogy új kreatív eszközöket vizsgáljanak, beleértve a Talking Strick-et. 2002-ben a NASA első rezidens művészének nevezték ki, ahol kifejlesztette szóló előadását [a]http://www.laurieanderson.com/public/mov/eotm_video.html[text]The End of the Moon[/a]-t, amelyet 2004-ben mutatott be először, aztán nemzetközi turnén vitte 2006-ig. Más munkái közé tartozik egy megbízatás, hogy audio-vizuális installációkat készítsen, és egy filmet, a [a]http://audience.withoutabox.com/festivals/event_item.php?id=741&fetch=details[text]Hidden Inside Mountains[/a]-t a 2005-ös World Expo-hoz a japán Aichi-ben, valamint egy sor program a francia rádiónak, Rien dans les Poches/Nothing in my Pockets címmel. Trisha Brown ünnepelt darabjára, az O Composite-ra írt zenét (score) először az Opera Garnier-ben mutatták be, Párizsban, 2004 decemberében. Anderson beletartozott abba a csapatba is, amely a 2004-es Athéni Olimpiai Játékok nyitóünnepségét alkotta. Jelenleg egy sorozat dokumentált sétán dolgozik és egy új albumon a Nonesuch Records-nál Homeland címmel, valamint egy azt kísérő performanszon. Anderson New Yorkban él.

Hatvanadik születésnapját vadonatúj produkcióval - új lemezzel és új turnéval - ünnepli Laurie Anderson, akinek egyébként éppen huszonöt éve jelent meg első albuma, az experimentális rock világában mérföldkőnek számító Big Science. A költészet, a színház és a koncert egysége alkotja Anderson 2007-es művét, a Homeland-et is. A központi téma újra Amerika - ám immár a XXI. század „megszállott” Amerikája, melyet áthat az erőszak és a háború új nyelve, a szabadság és a félelem összefonódása.

Tudod, két apró képet látok magamról És mindegyik szemedben van egy. És ugyanazt teszik, amit én. Ahányszor csak meggyújtok egy cigarettát, meggyújtják az övékét. Fogok egy italt, belenézek, és ők is isznak. Megőrjít. Megbolondít. (Laurie Anderson: Sharkey’s Night)

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem a Művészetek Palotájában szinte zsúfolásig telt nézőkkel. Az egyetlen hely akkor szabadult fel, amikor Amerikát „gyalázó” száma közben három ember felállt, és elhagyta a termet. Változnak az idők: legutóbbi magyarországi előadása a teljes (és akkor még létező) Sportcsarnokot töltötte meg – akkor senki sem távozott a koncertről.

A színpadkép pedig gyér: zongora/szintetizátor, egy szék a csellista számára, kisebb hangfalak, és Laurie Anderson elektronikus berendezése, valamint hegedűje. Úgy látszik arrafelé nem szokás várakoztatni a közönséget, mert néhány perc után fellépnek a színpadra, és kezdődik a zene.

Rendkívül nehéz leírni, hogy mit „eszik” a közönség ebben a zenében. Ugyanis többnyire repetitív, ám tonális dallamok, dallamfoszlányok szólnak, elektronikus zajokkal és loopolt „hangszőnyegekkel”: majdnem tonális, de korántsem klasszikus zene. Nincsenek szólók, bravúros hangszeres részek, és bár a zenének valamiféle egyenletes lüktetést ad a repetitív jelleg, túlságosan is változatos a „ritmus” ahhoz, hogy táncolni lehessen rá. Nem, ez nem tánczene.

Összehasonlíthatatlan zene: leginkább csak Laurie Anderson nevével jellemezhető. És alapvetően hozzátartozik a különös, időnként énekelt, időnként csak mesélt „történet”:

Akartalak. És kerestelek.
De nem találtalak.
Akartalak. És kerestelek egész nap.
De nem találtalak. Nem találtalak.

Sétálsz. És nem mindig veszed észre
de mindig esel.
Minden egyes lépéssel kissé előreesel.
Aztán visszatartod magad az eséstől.
Újra és újra esel.
Aztán visszatartod magad az eséstől.
És így tudsz sétálni és esni
egyidőben. (Laurie Anderson: Walking and Falling)

Leginkább a városi legendákhoz tudnám hasonlítani ezeket a sztorikat. Se füle, se farka történetek, ám van valami nagyon komoly bennük: Laurie Anderson. Mindegy, hogy énekel vagy csak mesél, egyre megy: hangjából olyan szuggesztivitás árad, hogy még a „legbugyutább” szöveg is metafizikai értelemmel telik meg. És ehhez a szuggesztivitáshoz nem kell látvány: lemezről, kazettáról ugyanúgy hat a szöveg.

Ki tudja miért, talán a meghirdetett multimédiás előadás dacára, vagy éppen a társadalom-kritikai jelleg hangsúlyozására, ezúttal nincs vetítés: a zenészeken és hangszereiken kívül csak egy óriásvetítőt látunk, jóval a zenészek feje felett, rajta a szövegek magyar fordításával. A fordítás korrekt – kár, hogy időnként előreugrik a szöveg, s azután vissza, ha észrevették az ugrást.

A nyitó szám szövege jellemző (csak emlékezetből tudom felidézni, ezért elnézést kérek a pontatlanságért): A kezdet kezdetén még nem volt föld, csak ég. És a madarak köröztek az égen, a levegőben. Egyszer meghalt a legidősebb madár, és nem volt hová temetni. Mert nem volt föld, csak ég. Végül elhatározásra jutottak: az apát a madárfiú fejébe, a fej hátsó részébe temették. És ez volt az emlékezet, az emlékezet születése.

És megismerjük a spektakuláris várost, a spektakuláris társadalom városát: Hatalmas, izmos férfiak a hirdetőtáblán, az épületek felett. Istenek alsóneműben. A várost látjuk, Amerikát, ahol a látvány maga a valóság. Ahol problémamegoldásra specializálódott hivatalnok-csapat gyártja a megoldásokat, s ha kell, magát a problémát is (Only Experts can deal with the problem).

A XXI. század Amerikája ez, ahol minden lehetséges. A képen egy apát látunk, és egy lányt, katonaruhában. Hívd be őket. Ahol nincs demokrácia, nincs alkotmány, csak „igazság” és „szabadság”, amit erőnek-erejével kell rátukmálni azokra, akik még „nem ismerik”. Az alkotmányunkat láthatatlan tintával írták. És ha látunk egy országot, ahol nem szabadok az emberek, akkor odamegyünk, és megtanítjuk nekik a szabadságot. Hívd be őket.

De ez nem újdonság. Ahogy az egykor hihetetlenül újszerű zene is csak utánérzés – szerencsés esetben, mint most is, Laurie Anderson utánérzés. Hiányzik a látvány, a vetítés, a multimédiás performansz és a hit.

A közönség lelkesen tapsol, és még egyszer visszahívja Andersont. Aztán visszatérünk a saját kis XXI. századunkba, kis demokráciánk mellé, vissza a nyomortól bűzlő utcákba. A nagy legendák elvesztek, mindörökre. Már csak emlékezünk - a nagy legendára, Laurie Andersonra és bámulunk, hogy van egy ember, aki megmondja az igazságot.

Találkoztam ezzel a fickóval - és úgy nézett, mintha
egy kalap-ellenőrző hivatalnok lenne a jégpályán.
Ami, valójában volt. És azt mondtam:
Ó fiú. Most újra.

Legyen X = X. Tudod, ez te is lehetnél.
Ez egy égkék ég. Műholdak láthatóak éjjel.
Legyen X = X.

Tudod, írhatnék egy könyvet. És ez a köny elég vastag lenne ahhoz, hogy elkábítson egy ökröt. Mert én látom
a jövőt, és az egy hely - kb. 70 mérföldre innen
keletre. Ahol világosabb van. Lődörögj ott.
Van időd?

Kaptam egy képeslapot. És az van rajta, azt mondja, hogy:
Kedves Amigo - Kedves Partner.
Figyelj, ú - csak köszönetet akarok mondani. Köszönöm, hogy bemutattál
a főnöknek.
Köszönöm, hogy munkát szereztél nekem. Köszönöm, hogy
együtt szórakoztunk.
Köszönöm, hogy megmutattad a Swiss Army késedet.
És ú -
Köszönöm, hogy engedted, hogy a stábtól autogramot kérjek.
Ölelés és csók. XXXXOOOO.
Ó igen, U.I.
Úgy - érzem - úgy érzem - én egy - égő épületben vagyok - és menekülnöm kell.
Mert - érzem - úgy érzem - én egy - égő épületben vagyok -
és menekülnöm kell. (Laurie Anderson: Let X = X, a ráadásul játszott szám szövege.)

Laurie Anderson - hegedű, billentyűs hangszerek, elektronika
Skuli Sverrisson - basszusgitár
Peter Scherer - billentyűs hangszerek

A Laurie Anderson szövegek nagyrészt a Big Science lemezről származnak, és én fordítottam őket.