PRAE.HU: Mind a Varga Katalinban, mind a Berberian Sound Studióban fontos szerepet játszik a hangkulissza. Miért kezdett érdekelni téged a hangok világa és hogyan született meg a Berberian Sound Studio ötlete?

Évek óta érdekel a zene, a zajok világa, legalább annyira, mint a filmeké, szóval az érdeklődési köreim kéz a kézben járnak. A hang lényeges része a mozinak, ám gyakran csak a látottak illusztrációjaként használják, a hangulat vagy egy elmeállapot kifejezésére már kevésbé. Még a költségesebb filmek legkidolgozottabb hangeffektusai is csak egy robbanást vagy egy űrhajó hangját festik alá. De a Radírfej, A texasi láncfűrészes mészárlás, a Magánbeszélgetés vagy az Elefánt például rendkívül kifejezően használják a hangot, és ezektől a filmektől én eldobtam az agyam. Olyan filmre törekedtem, amelyben a hang  diegetikus, ám közben nagyon is expresszíven hat, sőt, úgy működik, mint egy non-diegetikus filmzene. Magával ragadó az, ahogy a hang összekuszálja, eltéríti a képeket a közönség agyában, az is, ahogy a hang varázsol. Lenyűgözött, milyen hatásosan szól az avantgárd zene a horrorfilmekben. Az olyan zene, ami a film szövetét, a disszonanciát, az atmoszférát erősíti, remekül működik, ráadásul a horrorokban jó néhány hihetetlenül kifinomult zenei megoldást hallani. Nem is csoda, hogy egyes horrorokban Pendericki, Bruno Maderna vagy a Gruppo di Improvvisazione Nuova Consonanza szerzeményei csendülnek fel. Az olaszok a horror-filmzene úttörői – Morricone például a Gruppo di Improvvisazionéból jött, említhetem Bruno Nicolai-t, a Goblint, Stelvio Ciprianit, Claudio Gizzit, és még sorolhatnám. Bruno Maderna szerezte a Death Laid an Egg című film zenéjét, így jutottam el a Fonologia Studióhoz, ami az övé volt Luciano Berióval és Luigi Nonóval közösen. Nono zenéjét használtuk is Berberian Sound Studióban. Berio a Visage című zenét szerezte Cathy Berberiannel, Ladik Katalin (a Berberian Sound Studióban ő kölcsönzi a feltámasztott boszorkány hangját – a szerk.) tisztelgett is előtte egy performansszal.

PRAE.HU: És honnan jött az ötlet, hogy zöldségek hangjával parodizáld a brutalitást és a hangzást?
 

Részben onnan, hogy megpróbáltam bemutatni a filmhang készítésének folyamatát, így a bekapcsolt hangrögzítő és a zöldségek párosítása realisztikus színezetet kapott. De igazán az döbbentett meg, hogy két szélsőséget lehet látni: a szörnyűségeket a képernyőn és azt a vígjátékba illő, nevetséges pepecselést, amint egy középkorú férfiak görögdinnyét hasítanak szét. Nehéz összehangolni azt, hogy halljuk az undorító, aljas erőszakot és látjuk a vicces zöldségaprítást, az ilyesmi roppant megtévesztő. Az emberek ilyenkor nem is tudják, hogy nevessenek vagy féljenek, esetleg mindkettőt egyszerre. A hangok asszociációi izgattak. Mindannyian ismerjük azt a hangot, amikor evés közben beleszúrunk a káposztába. A filmben pedig magát a hangot meg sem változtattuk, egyszerűen csak eltoltuk a hangsúlyt a konyhai miliőről arra, hogy egy nőt éppen leszúrnak, és ez a hangnemváltás nagyon felzaklató.
 

Az is furcsa, hogy a hangtechnikusok a körülményekből fakadóan válnak erőszakossá. Gilderoy-ban csak érik, érik a durvaság, amint zöldségekkel dolgozik, és ez a viselkedés akkor teljesedik ki, és akkor csap át erőszakba, amikor úgy gondolja, hogy könnyebb Elisát sírásra bírnia a gombok nyomogatásával és a feltekert hangerővel, mint szemtől szemben konfrontálódni vele. Valami hasonló történt a stanfordi börtönkísérlet során is, amikor "normális", tisztességes emberek a körülmények miatt tettek kárt másokban.

PRAE.HU: Miközben a Varga Katalin balladáját és a Berberian Sound Studiót néztem, úgy tűnt, hogy létező helyeket mutatsz be nem hagyományos módon. Erdély és Olaszország is kifejezetten másfajta és kísérteties helyekké változtak, erős érzékiség, nyomasztó hangulat járja át őket. Rendezőként mindig új arcot igyekszel adni a tájaknak?
 

Sem a Varga Katalinbeli Erdély, sem a Berberian Sound Studióban bemutatott Olaszország nem valóságos helyszínek. Csakis műfaji kereteken belül léteznek, sosem akartam végletekig pontosan ábrázolni őket, mert az lehetetlen lett volna. Úgy gondolom, a külföldiek olyan dolgokat vesznek észre, amiket az otthoniak nem. Amikor a magyar barátaim látogatóba jöttek hozzám a szigetországba, az angol kultúra olyan elbűvölő részleteire lettek figyelmesek, amiket én soha nem vettem észre. A brit mozi néhány vizuálisan igen erős darabját külföldiek készítették, mint Emeric Pressburger, Pawel Pawlikowski vagy a Quay testvérek. Szóval nem gondolom, hogy tudatosan új külcsínnel ruháznám fel a helyszíneket, külföldinek születtem, ilyen egyszerű. Mindig a dolgok szépségét igyekszem megtalálni, és ha valami csúnya, például a rothadó zöldségek, még akkor is rá lehet lelni a szépségükre, ha egy bizonyos szögből fényképezzük, vagy jól világítjuk meg őket.

PRAE.HU: Azon kívül, hogy furcsán csavar a filmkészítésről szóló filmek és a giallók hagyományán, a Berberian Sound Studio egy teljesen új területre sodródó angol férfi története is. Te szintén angol vagy, így felmerül a kérdés: volt-e már hasonló tapasztalatod és milyen mértékben személyes számodra a téma?
 

A Berberian Sound Studio fiktív sztori, akár éltem át hasonlót, akár nem. Ismerek néhány embert, akiknek a filmiparban elég sötét, kafkai élményekben volt részük, de nem törekszem arra, hogy bármiből is életrajzi jellegű vagy túlontúl valósághű munkát faragjak. Számomra a "személyes" filmkészítés annyit jelent, hogy az alkotó erősen kötődik valamihez, és a Berberian Sound Studiót azért kezdtem el írni, mert imádom a hangokat, az olasz horrorokat, a giallókat, a filmzenét. Bizonyos szempontból a Varga Katalin balladája és a Berberian Sound Studio megegyeznek abban, hogy az erőszak pszichére gyakorolt hatását vizsgálják, nem pedig ünneplik azt.

PRAE.HU: Ha már szóba került külföld, hogyan tudtál együttműködni a színészekkel és a stábbal? A főhőst Toby Jones alakítja, aki eléggé jól ismert brit karakterszínész. A Santinit és Francescót játszó színészek olaszok, Elenát, a titkárnőt pedig egy görög színésznő, Tonia Sotiropoulou alakítja.
 

A stábban mindenki beszélt angolul, így könnyű volt. Az olaszok közül sokan Londonban is élnek. Santini karaktere volt a legironikusabb az egészben. Antonio Mancino, aki Santinit játszotta, éppen akkor költözött csak Angliába, és emlékszem, forgattunk egy jelenetet vele és Toby Jonesszal. Antonio volt az egyetlen külföldi a forgatáson, körülötte angolul beszélő emberek, és a szerepek felcserélődtek. Antonio pontosan úgy érezte magát, mint a filmben Gilderoy! Ügyesen kezelte a helyzetet, de mivel ez volt az első angol nyelvű szerepe, érezni lehetett az aggodalmát.
 

PRAE.HU: Úgy tudom, 2006-ban forgattad a Varga Katalin balladáját erdélyi színészekkel, akik magyarul beszéltek. Mi a különbség, ha munka közben olyanokkal kell kommunikálnod, akik beszélnek angolul, és ha olyanokkal, akik nem?
 

A Varga Katalin stábja angolul beszélt. Nyelvileg ők tettek ki magukért, nem én. Pocsék a nyelvérzékem, nem is vagyok rá büszke. De a két stáb között nincs különbség, azt leszámítva, hogy a Varga Katalin balladájánál tizenegyen voltak, míg a Berberian Sound Studiónál legalább négyszer annyian.

PRAE.HU: Láttam egy YouTube-videót, amelyben azt mondtad, hogy a filmkészítés mögötti folyamatokat kívánod megörökíteni, és folyamatosan a nepotizmust emlegetted. Gilderoy karaktere metaforikusan mennyire képvisel téged?
 

Nem emlékszem, hogy folyamatosan a nepotizmusról beszéltem volna, de való igaz, hogy a filmben benne van. Elméletben semmi bajom a nepotizmussal. Senki nem döntheti el azt, honnan jön, szegénynek születik-e vagy gazdagnak. Toby Jones-nak a legendás színész, Freddie Jones az apja, de Toby színészként a saját jogán bizonyított évről évre. Csak akkor zavar a nepotizmus, ha az emberek kizárólag a kapcsolataik miatt kapnak munkát, és nem a tehetségük miatt. Fabio karaktere hihetetlenül tehetségtelen és lusta, ennek ellenére mégis jófej. Túlságosan kiszámítható lett volna, ha ő a rosszfiú. Nem akkora seggfej, mint Santini vagy Francesco. Ő csak lazulni akar meg bulizni. Nem tehet arról, hogy híres apja van, és valószínűleg nem is akart a filmstúdióban dolgozni. Senki nem tudja pontosan, mi az ő feladata, de az evidens, hogy a srác az ideje jó részében a stúdió teraszán sütteti a hasát.
 

Fabiót némileg Joe Dallesandro és cimborái inspirálták Paul Morrissey Heatjéből. Az egész film tele van ezekkel a hollywoodi lúzerekkel, akik folyton csak a medence körül lebzselnek, maszturbálnak, leszopatják magukat. Imádom azt a filmet és maga Morrissey is kirándult az olasz horrorok birodalmába a Test Frankensteinnek-kel.
 

Hogy Gilderoy engem képviselne? Nem hinném. Amikor írok, minden karakterben van egy darab belőlem, de nyílt személyesség sosincs. Kardigánjaim sincsenek, mint Gilderoy-nak.

PRAE.HU: Rengeteg kritikus, mozirajongó Lynch Mulholland Drive-jának hatását említi, amikor a legutóbbi filmed szóba kerül. Az a film tényleg hatott rád? Illetve milyen filmek inspiráltak még a Berberian készítésekor?
 

Nem igazán vagyok oda a Mulholland Drive-ért. Egynek elmegy, de csak akkor láttam, amikor kijött. Véleményem szerint Az elefántember, a Radírfej vagy a Kék bársony a mesterművek, sokkal jobban is tetszenek. A kritikusok a "Silenzio" feliratra gondolnak, az pedig egy kis utalás giallók filmzenéire, olyan tételekre, mint az Oltre Il Silenzio és a Silenzio Nel Caos, de nincs közük a Mulholland Drive Silencio színházához. A Silenziót z-vel írjuk, a Mulholland Drive-ból ismerős Silenciót viszont c-vel. Nagy különbség.
 

Főként két film hatott a Berberian Sound Studióra, mégpedig Peter Tscherkassky Outer Space című rövidfilmje (2000) és A hullaégető (1969) Juraj Herz rendezésében. Leginkább a zenék hatottak a filmre: a Café Table Musik Franco Battiatótól, az említett Visage Cathy Berberiantől és Luciano Beriótól, valamint a Nurse with Wound néhány ’80-as évekbeli albuma, a Homotopy to Marie, a The Sylvie and Babs High Thigh Companion és más szerzemények. Gyönyörűen abszurd és zavarba ejtő a szerkezetük.

PRAE.HU: Az interjúkban gyakran állítod, hogy nem szereted országok szerint kategorizálni a filmjeidet. Gondolom, akkor a filmkészítők személyiségét sem kötnéd egyetlen nemzethez. Te már évek óta kötődsz Magyarországhoz. Mennyire érzed közel magadhoz a magyar kultúrát?
 

Ez a filmkészítőtől függ. Vannak néhányan, például Mike Leigh, aki minden porcikájában brit. Szerintem azért nem foglalkozom a filmjeim nemzetiségével, mert félig görög, félig angol vagyok, és külföldi mozikon nőttem fel. Egyszerűen csak olyan filmeket akartam csinálni, amik lázba hoznak, függetlenül attól, hol játszódnak. Azt éppen nem mondanám, hogy közelinek érzem a magyar kultúrát, hiszen nem vagyok magyar, nem is tartózkodom most gyakran az országban, ugyanakkor nagyon tiszteletreméltónak találom az ország gazdag művészeti örökségét és most mindennél jobban gondolom, hogy ezt igenis meg kell őrizni. Olyan világban élünk, ahol túl sok ember a vagyonával és a státuszával határozza meg magát, és ez egyfajta szegénységi bizonyítvány. A kultúra és az oktatás képesek semlegesíteni ezt a hozzáállást, empátiát közvetítenek, megengedik, hogy nyitott füllel és szemmel járjunk-keljünk  a világban. Hiszek abban, hogy az egyes országok megőrzik a saját kultúráikat és tradícióikat, különösen most, a globalizáció korában. Minden országnak tisztelnie kell más nemzetek kultúráját. Európa részben azért izgalmas, mert a kultúra minden egyes országban annyira különböző. Ti, magyarok jó pár kiemelkedő rendezővel és operatőrrel büszkélkedhettek. Lehet, hogy a Sátántangó nem hozott annyi pénzt, mint egy Jean-Claude Van Damme-film, de olyan nagy hatást gyakorolt a világ filmművészetére, amit senkinek sem szabadna alábecsülnie. Tarr életműve legalább olyan fontos a filmkultúrának, mint Tarkovszkijé, kivéve A londoni férfit, ami szerintem vacak. Az operatőrök sokkal több említést érdemelnének. A rendezőknek és a producereknek túl nagy szelet jut a tortából. Ott van Győri Márk, Sára Sándor, Tóth János, Somló Tamás, Medvigy Gábor, Koltai Lajos, Erdély Mátyás, Zsigmond Vilmos, Kovács László, Szatmári Péter, Fillenz Ádám. Hű!

PRAE.HU: A filmes ízlésedre volnék kíváncsi. Kik azok a régi és kortárs rendezők, akiket nagyra becsülsz? És melyek azok a régi és új filmek, amiket kedvelsz?
 

Bunuel filmjeit 1990-ben láttam először, azóta is nagy hatással vannak rám. Rengeteg rendezőt imádok – Peter Greenaway-t, Szergej Paradzsanovot, Andrej Tarkovszkijt, a Quay fivéreket, Nicolas Roegot, Tarr Bélát, Ulrich Seidlt, Michael Hanekét, Aki Kaurismakit, Kenneth Angert, Stan Brakhage-t. Bajos volna mindenkit felsorolni. Sajnos, ritkán van időm új filmeket nézni a moziban. Amikor filmfesztiválokon járok, általában egy hotelszobában ülök és két napig interjúkat adok, aztán rögtön mennem is kell máshová, így bizonyos értelemben visszasírom az időket, amikor még nem voltam filmrendező. Mostanában DVD-n nézek filmeket, de sokszor veszek régi filmeket is az Eureka! Masters of Cinema sorozatából, a BFI-tól, a Second Runtól. Legutóbb a Black Cat from the Grove-ot láttam Kaneto Shindótól, nagyszerű volt. A Tabut most vettem DVD-n, mert lemaradtam róla a moziban, mint a legtöbb filmnél.

PRAE.HU: A Varga Katalin balladája és a Berberian Sound Studio úgyszólván hang-filmek, amelyek különböző műfajokkal játszanak el. A Varga Katalin… egy revizionista rape and revenge film, a Berberian Sound Studio tiszteletadás a giallók előtt. A következő filmedet is hasonló szellemben készíted majd el vagy új vizekre evezel?
 

Imádom a műfaji filmeket, és nagyon jólesik a zsánerprodukciók rögzült szabályai szerint alkotni. Meglepően felszabadító élmény valami olyasmi határain belül ténykedni, aminek saját történelme van. Az a szép benne, hogy csűrni-csavarni lehet a konvenciókon, és olyan helyekre vihetjük a nézőket, ahová egyedül valószínűleg nem mennének el. De amiben a Varga Katalin balladája és a Berberian Sound Studio még közös, az az, hogy a való élet a műfaji elvárásokkal ütközik bennük. Szó szerinti értelemben véve nem valósághű filmek, a Varga Katalinban a bosszú csúfos következményeit látjuk, a Berberianben azt, hogyan jön létre egy műfaj, és azt is, hogyan használódik el a hangod, ha túl sokat sikítasz.

Jelenleg is írok valamit, ami már nem annyira köthető egy műfajhoz. Meglátjuk, mi lesz. 

Az interjú 2013 februárjában készült.