Tony Stark hiperlazasága olyan erővel uralta az előző két felvonást, hogy a privatizált világbéke vagy a garázsban összebarkácsolt részecskegyorsító láttán a szemünk se rebbent, a hős fent említett karizmáján túl nem követeltünk egyéb magyarázatot. A klasszikus manírokkal operáló első rész ugyanakkor Stark – az addig szuperhősfilmektől idegen – egoizmusa nélkül aligha lehetett volna több egy átlagos eredettörténetnél, a figurát leginkább ez a jellemvonás, illetve a rendelkezésére álló fémes fegyverarmada különböztette meg a többi önmarcangoló képregény hérosztól. A hallatlan népszerűségnek persze nyilván nem elhanyagolgató eleme a piros-sárga páncél hiperrealista megvalósítása sem, mindez azonban – ahogy azt a Transformers-trilógia is bizonyítja – nem garancia a katarzisra. A siker az emberi tényezőkben rejlik.
A folytatás már sokkal izgalmasabb recepttel állt elő, és majd egy féltucat konfliktust rakott a címszereplő vállára. Tony-t egyszerre támadta a nyilvánosság, a konkurens fegyvercég, a katonaság, egy új főellenség és a saját páncélja okozta méreg, miközben a szerelmi élete is újabb lépcsőfokához közeledett. Bár a Vasember 2-t többnyire fanyalogva fogadó kritika a forgatókönyv kesze-kuszaságát rótta fel hibául a filmnek, pont abban rejlett a zsenialitása, hogy a szálak kivétel nélkül a Vasemberhez vezettek, szervesen kapcsolódtak Tony Stark személyéhez. A második részben (és voltaképp a Bosszúállókban is) a főhős azzal szembesült, hogy a környezete nem veszi komolyan, nem bízik benne, és kérdőre vonja, a konklúzió végül mégis az maradt, hogy a látszat ellenére ő az egyetlen, aki – miként a forgatókönyv szálait is – kézben tartja a világ sorsát.

Az utóbbi években a szuperhősfilmeknek két, látszólag egymással szembenálló típusa kristályosodott ki. Az egyik oldalon ott vannak a realizmusba csomagolt, magukat komolyan vevő darabok (A sötét lovag-trilógia, A csodálatos Pókember, X-Men: Az elsők), míg a másikon a témát több iróniával kezelő alkotások (nagyjából a Marvel stúdió össze filmje). Amelyik feldolgozások pedig kívül esnek ezeken a kategóriákon, voltaképpen eltűnnek a süllyesztőben (X-Men kezdetek: Farkas, A Zöld Lámpás, Szellemlovas 1-2), vagy sokkal inkább paródiaként funkcionálnak (Ha-Ver, Zöld Darázs). Az ellentét azért csak látszólagos, mert a Vasember-filmek például könnyed hangvételük ellenére ugyanúgy viszonyulnak a fajsúlyosabb kérdésfelvetésekhez, mint Tony Stark a külvilághoz: Tony a színpadon lezserül nyomja a show-t, de a kulisszák mögött hasonszőrű sorstársaiéhoz hasonló dilemmák nyomják a lelkét.
Tony esetében a felelősségvállalás a technológiával kapcsolatban kerül új megvilágításba, és így szuperhősfilmek között elsőként boncolgatja gép és ember viszonyát, avagy alkotó és alkotás egymásra gyakorolt hatásait – a legújabb rész pedig ennek a kérdéskörnek a következetes továbbgondolása, illetve összefoglalása.

Miként a trilógiák többsége, a legújabb Vasember mozi is visszakanyarodik kicsit a kezdetekhez, Tony története azonban, ha lehet, egy kicsit még hátrébb is ugrik az időben, hogy onnan szedje elő aktuális ellenfeleit. A Vasember 3 voltaképpen három tudós különféle hozzáállását állítja egymás mellé, bár a párhuzamok nincsenek kihangsúlyozva: Aldrich motivációi tulajdonképpen kifejtetlenek maradnak, míg Maya Hansentől csak egy megkésett, rövid jellemfejlődésre futja. A filmet keretbe foglaló narráció pedig arról szól, amit az előző két rész, ha burkoltan is, de már megfogalmazott: a tudomány meghatároz minket és ellenünk fordul, ha nem tanuljuk meg uralni. Az afganisztáni rabság után Tony célokat talált az életének, és ezeknek rendelte alá találmányát, a Vasember páncélt. A most vele szemben álló feleken viszont már eluralkodott a technológia, és drogként kapkodnak utána, méregként emészti fel őket, megfosztva minden emberségüktől.
Jon Favreau-t az akció-vígjátékos körökben kisebb kultusszal rendelkező Shane Black váltotta a direktori székben, a harmadik filmen pedig rendesen nyomot is hagytak a rendező sajátos stílusjegyei – a forgatókönyvért is ő volt felelős. Blacket az érdekelte igazán, hogy mihez kezd Tony a páncélja nélkül, az teszi-e hőssé, vagy anélkül is boldogul-e a milliárdos műszaki zseni?

Black már korábban is boncolgatta a kérdést, Az utolsó akcióhősben egy sebezhetetlen városi kopónak kellett bizonyítania rátermettségét egy olyan világban, ahol már sebezhető. A Vasember 3-ban felbukkanó kisfiú is mintha csak Az utolsó akcióhősből ugrott volna ide, ugyanis pont olyan aggodalommal teli rajongással viszonyul kedvenc szuperhőséhez, mint egykoron Danny Madigan kedvenc akcióhőséhez. A Vasember 3 valósággal tobzódik az ehhez hasonló önreflexiókban – élen az eddig nem említett Mandarin szenzációs megformálásával –, de ezzel sajnos gyakran a paródia irányába tolja a filmet. Akik idegenkednek a hatásvadász drámai belépőktől és a szuperhősök mellé rendszeresen társuló pátosztól, azok minden bizonnyal örömmel fogadják a műfaj ilyen szintű kifordítását, ellenben nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem ők az elsődleges célközönség. Tony maró öniróniája és a film önreflexív megoldásai egyszerűen kioltják egymást. Black forgatókönyve a korábbiakhoz hasonlóan főhős központú, de az előbb taglaltak miatt kevesebb teret biztosít a címszereplő humoros exhibicionizmusának, és így a Vasember 3 elődeinél kevésbé tud vicces lenni, ami azért felettébb meglepő a Shane Black-Robert Downey Jr. párostól.
A rendező sajnos abbéli igyekezetében, hogy a műfajt idézőjelbe tegye, végül tátongó lyukakat hagyott a forgatókönyvben is, ami – minthogy Tony mindenre gyógyírt jelentő nárcizmusából visszavettek  – most különösen zavaró. Az újonnan behozott karakterek kidolgozására szinte semmi időt nem hagytak, a finálé által fellebbentett változások pedig egycsapásra a szőnyeg alá lettek söpörve, miközben az egy óriási ellentmondást is magában hordoz a sztori: Tony az eredettörténet során megélt traumát eddig saját technológiai zsenialitásával kezelte, mostanra viszont mindezt a Pepperrel való kapcsolatra cseréli, és a szó minden értelmében búcsút int a vasemberkedésnek. Ez akár még rendben is lehetne, ha nem épp pár hónapja szállták volna meg New Yorkot idegen földönkívüliek, és Tony nem épp az ebből adódó szorongása miatt gyártott volna le félszáz Vasember páncélt, készülve egy esetleges második fordulóra. Az, hogy ezek a páncélok pilóta nélkül is úgy mozognak, mintha lenne bennük valaki, már csak szőrszálhasogatás.

A Vasember 3 az előző filmekhez képest felemásan teljesít az akciók terén, ugyan vannak benne izgalmas és kreatív akció-szcénák, de a túlméretezett finálé még csak véletlenül sem tartozik ezek közé. Egyrészt mert kapkodva lett összeollózva, és nem látni, mi történik, másrészt pedig mert a parodisztikus hangvétel elveszi a dráma élét – hiába a tucat számra röpködő vasember hadsereg, a katarzis elmarad. A film egészét tekintve pedig Robert Downey Jr. szinte többet akciózik utcai ruhában, mint páncélban, mert ugye ő a páncél nélkül is Vasember, szól a film tételmondata. A Vasember 3 így tökéletesen simul bele Shane Black alkotói profiljába, ami  a leginkább személytelenséggel vádolt hollywoodi blockbuster dömping közepette akár dícséretes is lehetne, ha ezt nem a Vasember kárára tenné.


Vasember 3 (Iron Man 3) 2013
Rendező: Shane Black
Forgatókönyv: Drew Pearce & Shane Black
Szereplők: Ben Kingsley, Don Cheadle, Guy Pearce, Gwyneth Paltrow, Jon Favrau, Rebeca Hall, Robert Downey Jr.
Forgalmazza az Forum Hungary
Bemutató: 2013. ápilis 25.