Az erős rendezői debütálást követően Carruth hasonló helyzetben volt, mint spanyol kollégája, az utóbbi évek másik legmeggyőzőbb időutazós tematikájú darabját szállító Nacho Vigalondo (az ő esetében ez volt az Időbűnök). De míg Vigalondo második munkájában (Extraterrestre) a közönség felé nyitó gesztussal a tudományos-fantasztikus alapra vígjátéki és románcelemeket húzott rá, így művét bagatell műfaji játékká redukálta, a filmkészítés szinte minden fázisát saját kezűleg végző Carruth épphogy magába zárkózó szerzőiségének megszilárdítása mellett döntött.
A Feltörő színek narrációs szinten ugyanazokat az akadályokat állítja nézője elé, mint a Találmány (hirtelen és nagyrészt követhetetlen tér-idő ugrások, homályban maradó motivációk, kifejtetlen összefüggések, azonosulást nehezen engedő karakterek), de ráadásképp még a korábbi munkát többé-kevésbé megközelíthetővé tévő egyértelmű műfaji keret elbizonytalanításával is nehezíti a dekódolást. A frusztrációkkal terhelt párkapcsolati dráma, a paranoid sci-fi thriller és a hipnózis motívumán keresztül felsejlő bűnügyi történet töredékes sémáit magába forrasztó alkotás végül semelyik elhintett műfajkezdeménnyel sem törődik annyit, hogy az többé váljon egy újabb megtévesztő jelzésnél és kontextust adjon a látottaknak. Ahogy a film hősei olykor a semmibe vesznek, vagy éppen váratlanul felbukkannak, egy-egy kezdődő narratív szál és az általa aktivizálódó zsánerminta is eltűnik, és hirtelen más foglalja el a helyét, új irányba terelve ezzel gondolatainkat. Ugyanakkor ez a fókuszváltás sem úgy és olyan léptékben jelentkezik, hogy megnyugtatóan belesimuljon például egy hálózatos elbeszélés-mintázatba, ami indokolhatná a szűkmarkú és ellentmondásos információadagolást. A szerző megismétli, és tovább is fokozza azt az értelmezést mint sziszüphoszi kihívást a néző elé állító provokatív gesztust, ami az elsőfilm körül valóságos kultuszt teremtett, de a korábbi művet felépítő túláradó beszédfolyamot a gondosan megformált audiovizuális ingerekkel és az így kialakuló – egyébiránt néhol valóban lehengerlő – esztétikai élménnyel helyettesíti. A Feltörő színek tehát a jelentéskereséstől vagy a kompakt történetben való gondolkodástól alapvetően különböző érzékenységet kíván meg befogadójától, és az esetleges interpretációt módszeresen ellehetetleníti – ezzel persze fel is szabadítja.

Elképzelhető, hogy Carruth számára hosszútávon nem a játékfilm (vagy talán nem is a film médiuma) jelenti majd az önkifejezés ideális terepét, hiszen bár a Feltörő színekben is tetten érhető a történetmesélés (érzetének) igénye, az is egyértelmű, hogy a szerző tudatosan kerüli a problémamentes narratív érthetőséget, és másfajta receptivitást céloz meg. Szinte folyamatosan készenlétben kívánja tartani nézőjét, hogy az töretlenül keresse a kulcsot a mű értelmezéséhez (lásd a zene visszatérő feszültségkeltő motívumait, vagy a színészek jelentőségteljes nézéseit, melyek mintha grandiózus fordulatokat anticipálnának), mialatt lehetséges, hogy nem ez a legmegfelelőbb megközelítés. Az elbeszélő film határainak feszegetése, pusztán experimentális szekvenciáknak beillő részek integrálása illetve a társművészetek bevonása (lásd a munka elején felbukkanó landart alkotást, a képi- és hangkísérleteket, vagy a szereplők által létrehozott installációkat) ugyanis mind erőteljesen kivezet abból a befogadási keretből, amiben Carruth elhelyezte művét. A film rendre ismétlődő látványos önmagába zárkózása feltétel nélküli elfogadást és végtelen türelmet kér a mozinézőtől, így egy idő után csak a közönség jóindulatán múlik, hogy partner marad-e a játékban, és átadja-e magát az érzékeket felnyitó, de konstans bizonytalanságban tartó sodrásnak. Mert végtére is van valami bizarr abban az élményben, amikor kismalacok önfeledt szaladgálásában keressük feszült figyelemmel a megvilágító többletjelentést, és a fák gyökereiben vagy a kékre festett orchideákban is a geometriai mintázatokat ismerjük fel, mielőtt meglátnánk a vásznon magát a növényt.

Shane Carruth határozott döntést hozott az életműépítés szempontjából felmerülő kérdésre, amikor második filmjében a transzcendentalista filozófus, Henry David Thoreau egykori kísérletéből született esszégyűjtemény (a Walden többször hangsúlyos szerepet kap a filmben) szellemében szabadította fel a Találmányban még többé-kevésbé racionális keretek között tartott kreativitását és érzékenységét. Az oeuvre tekintetében viszont mostantól emelkedik meg igazán a tét, hiszen a Feltörő színek esetében még jól cseng, hogy "a Találmány rendezőjének szürreális romantikus thrillere" pereg a vásznon, kérdés azonban, hogy hova vezethet az ezután következő lépés: lehet-e és érdemes-e tovább radikalizálódni?

A Titanicon vetítik: 04.13. szombat 21:00h, Toldi Mozi

Feltörő színek (Upstream Color)
Amerikai Egyesült Államok, 2012.
Rendező: Shane Carruth
Producer: Shane Carruth, Casey Gooden, Ben LeClair
Forgatókönyv: Shane Carruth
Operatőr: Shane Carruth
Vágó: David Lowery, Shane Carruth
Zene: Shane Carruth
Szereplők: Amy Seimetz, Shane Carruth, Andrew Sensenig, Thiago Martins
Forgalmazó: Visit Films
Színes
96 perc