1858-ban járunk, valahol Texasban… amikor is a szörnyű sorsú rabszolgák között szétcsap egy ékesszóló német fogorvos. Az úriemberről csakhamar kiderül, hogy fizetségét alávaló férgek hullájában méri, és gyorsan le is rázza a rabigát egy fekete elnyomottról, akit úgy hívnak, Django. A germán fejvadásznak egy bandita testvértrió kell, a rabszolgára azért van szüksége, mert azonosítani tudja őket. Frissiben szabadult négerünk pedig tőle erőszakkal elvett feleségét akarja visszaszerezni. Egyezség köttetik, a felszabadított férfi a vadvidék gyorstüzelőjeként, mesterével az oldalán indul a gaz fehérkompánia után.

Rögtön a főcím elárulja, amit 21 éve tudni kell QT-ről: üvöltsön akármilyen hangosan, és hasson ezredjére is ugyanolyan fülbemászónak a Luis Enriquez Bacalov-dal, itt az ismert kelléktár szétszedésén, és újra összeillesztésén van a hangsúly. Mindazonáltal az egykori videotékás fenegyerek rögtön képes új kártyát elővenni a kabátujjából. Olyan hatású rabszolgatartás-pamfletet ír, amilyenre még nem volt példa az amerikai zsánerfilmgyártásban. Legyinthetünk Spielberg Amistadjára. A Django elszabadul ugyanis sokkal inkább a Goodbye Uncle Tom című mondóval, netán éppen Sergio Corbucci spagetti westernjeivel, a címadó Djangóval és A halál csöndjével mutat szorosabb rokonságot. Nem is véletlenül: "a másik Sergio" burkoltan, ám pokoli erővel állt ki a baloldali eszmék mellett, A halál csöndjét egyenesen Jézusnak, Martin Luther Kingnek és Che Guevarának címezte, olyanoknak, akiket a barbár közeg kegyetlenül lemészárolt. Igaz, Tarantino ezúttal nem a központi szereplők pusztítására esküszik, de az olasz ikon szélsőjobboldal kritikája nem vész el. Míg a Djangóban Jackson tábornok Ku-Klux-Klanosként irtotta a mexikóiakat, és A halál csöndje Locója a törvény nevében úszta meg valamennyi gaztettét, addig itt fehér bőrű ültetvényesek keserítik meg az afrikai-amerikaiak életét.

Persze, ezt nem úgy ildomos elképzelni, ahogy az Oscar-barát issue based filmek teszik. QT a Becstelen Brigantyk rosszfiú-ábrázolását hasznosítja újra. Csakúgy, mint a pöffeszkedő náci brigád, a Django elszabadul Calvin Candie-je is egy ripacskodó, piperkőc és egyszersmind karikatúraszerű hatalommániás, akiről épp az elrajzoltsága rántja le a józanész, a jóság leplét. Tarantino, mint rendesen, most is Ponyvaregény-íróként, geekeknek készült zsáner-képregényesként agyal – jelenleg az amerikai történelem szégyenfoltján. Django és imádott neje, Broomhilda kínzatása inkább megalázás, az exploitation vezérszava, ekképpen a rendező "over-the-top" esztétikával színesíti a gyötrelmeket. Meztelen raboskodás a forró dobozban, billogozás, nemi erőszak, kalapácsos fenyegetés a csillogó úri miliőben, Hannibal Lecter-szájkosaras, pucér fejjel lefelé lógatás, fehér rednecket marcangoló vadászkutyák, gazdagok szórakozása feketék mandingo-viadalán a kandallónál, whiskey-vel. Zúdul az exploitatív hatáskeltés. Kérdés, Tarantino hogyan köpi szemen a társaságot? Leginkább a szatíra mechanizmusával, abszolút kiemelkedő a KKK-sokat karikírozó hajtóvadászat-jelenet. "Faszom, én leveszem ezt a szűkre vágott szart!" – harsan levegőbe a káromkodás (nyersfordítás), mintha csak az Amerika hőskorán gúnyolódna a Mester. Hab a tortán, amikor a tősgyökeres amerikai bunkó hozzáállás kap óriási taslit.

Tarantino ezúttal mellőzi non-lineáris bravúrjait, nem osztja fejezetekre újabb bosszúhistóriáját. Ügyesen mixeli a blaxploitation, a rape and revenge és a western sablonjait. Teljes vállszélességgel kiáll tiszteletbeli testvérei mellett, lévén a volt tékás úgy tartja, cseperedésében nagy szerepet játszottak az afroamerikaiak. Ugyanakkor nem szabad említés nélkül hagyni a Becstelen Brigantykkal való rokonságokat. Szereplőink inkább a szokott tarantinói dumákkal fegyverzik le opponenseiket, mint pisztolyokkal (habár a finálé ezt zseniálisan cáfolja is egyben), minden elejtett megjegyzésnek ólomsúlya van, egy oldalpillantás is élet-halál szituációt szülhet, nem szólva az okiratok tengeréről, az alkukról, akcentusokról és idegen nyelvekről. Szintén érdemes megjegyezni, hogy bár QT erősen húz a "feketék jogai" felé, tovább kritizálja a csúf fehér udvartartást, és a Samuel L. Jackson által zseniálisan életre keltett öreg, bottal járó házi négert, ha lehet, még veszedelmesebbnek festi le, mint DiCaprio ültetvényesét. Míg Candie karaktere passzív, addig a vén Stephen maga veszi észre Django és német mentora turpisságait, pusztán a több évtizedes tapasztalata erősebb fegyver, és azzal, hogy észrevételeit megosztja Candie-vel, aktívabban is közreműködik a mesében.

Azoknak sem kell csüggedniük, akik akciót várnak a pattogó dialógusok mellé. Django dupla leszámolása ugyanis comics-látvánnyal kecsegtető dühben, fejvesztettségben részesít. Rapzene szól, lassítva hullnak el az ellenségek, lassítva fröcsköl a vér, igazi erőszakorgia jut a John Woo-n iskolázottak osztályrészéül. És ez a finálé hatásában legalább olyan erős, mint a Brigantyk kocsmai ámokfutása. Ráadásul ugyanúgy is épül fel: a feszült szóváltásból lassan, de biztosan nő ki az embertelen iramú vérfürdő. A második "payoff" halmozza az élvezetet: azon túl, hogy Tarantino – egy rajongói vélemény szerint – azt műveli a hatlövetűkkel, mint a Kill Billben a szamurájkardokkal, a befejezés második felében azért ad pisztolyt Django kezébe, hogy azzal alázza meg nyomorítóit. Így azok, akik kevesellték a Kill Bill 2. és a Brigantyk szövegelős zárlatát, vigasztalódhatnak. Lehet állítani, hogy Jamie Foxx alakítása eltörpül Christoph Waltz vagy a többi színész munkája mellett, az viszont vitathatatlan, hogy a Django elszabadul vérbe, lazaságba mártott éréstörténet is, az ő karakterének története.

Django ugyanis egyre gyorsabb kezű lesz, a végére ugyanolyan jó érvelővé válik, mint Dr. King Schultz, a mentora, és még sorstársait is lenyűgözi. Vadnyugati szuperhősként, 21. századi Boss Niggerként lép ki a cselekményből. Akárcsak a Fred Williamson fémjelezte cowboyfilm címalakja, végül ő is példát mutat. Tulajdonképpen Quentin Tarantino feketék melletti tiszteletbeli kiállásaként csap oda az antipatikusaknak, és amikor a közelében lévő megbilincseltek az elnyomók lelövése, felrobbantása után azt kérdezik, "Ki ez a nigger?", világos, hogy hős- és mítoszteremtés képkockái pereg a szemeink előtt. Nem beszélve arról, hogy Dr. Schultz Wagnerrel érteti meg fekete védence célját. "Szuperhős lennék?" – kérdezi a Kill Bill végén a sarokba szorított Menyasszony, miután Bill a Superman-analógiát húzta az életére. Most így hangzik Tarantino válasza a vászon mögül: "Igen, Django Freeman, az vagy."

Django elszabadul

(Django Unchained)

Színes, szinkronizált amerikai western, 2012, 165 perc

Írta és rendezte: Quentin Tarantino

Operatőr: Robert Richardson

Vágó: Fred Raskin

Szereplők: Jamie Foxx (Django), Christoph Waltz (Dr. King Schultz), Leonardo DiCaprio (Calvin Candie), Kerry Washington (Broomhilda), Samuel L. Jackson (Stephen)

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: