Makulátlan gallérok, patyolat zsebkendők teremnek Szeredás Emerenc körül, beteg nem marad ellátatlan, utca söpretlen a házvezetőnő hatósugarában, ez tény. De a 60-as évek konszolidálódó szocializmusában tisztességgel megőszült valamikori cselédlány bakafánt keménysége, furcsa életvitele akkor is irritáló, megfejthetetlen.

Az ajtó másik főszereplője, az ismert budapesti írónő sem érti szeszélyes házvezetőnőjét éveken át. Csak szó nélkül elfogadja az ötcsillagos gondoskodást, és elképedve tűri, mint egy rendes értelmiségi, hogy az öregasszony folyton vegzálja, sarokba szorítja: dologidőben miért jár templomba, miért nem a beteg urával törődik az írásai helyett, miért nem szül gyereket, egyáltalán, miért bízik annyira a szavakban, a könyvekben, a nyilvánvalóan igazságtalan jóistenben, a nyilvánvalóan nem létező túlvilágban, az ostoba politikai rendszerben, amelyiktől a fontos díját elfogadja. Emerenc, miközben tökéletesen kiszolgálja őt, minden ízében támadja is azt a világrendet, amelyben Magduska, Az ajtó sikeres író hőse él. Újabb paradoxon.

És persze, hogy ez a két nem akármilyen nő szenvedélyesen megszereti egymást! Szabó Magda letehetetlen regénye a nagytörvényű Emerencről, és az ő okos-híres lányáról-gazdájáról, Magduskáról már-már mitológiai párharc, melybe végül a takarítónő belehal. Szabó Magda pedig úgy dönt – Münchhausenként –, hogy Az ajtó című regénnyel az önmagára mért morális ítéletet legalább közszemlére teszi.

Ha Az ajtó még a '60-as években megíródik, biztos, hogy születik belőle film. A Szabó Magda regényében kibontakozó furcsa osztályharcot minden elsőgenerációs értelmiségi megvívta akkoriban magával. Erről szólnak többek közt a magyar új hullám legszebb korai darabjai, (Oldás és kötés, Megszállottak, Elveszett paradicsom Sodrásban). A '80-as években, mikor Szabó Magda regénye születik, már mindez nem annyira égető, de bőven marad még így is elég titka, rétege ennek a különös műnek. Miért is lett volna különben órák alatt bestselleré, fordították volna le több mint harminc nyelvre?

Itt van mindjárt az értelmiségi és a kétkezi ember örök ellentéte. Ahol az előbbi folyton elfelejti, hogy az utóbbi érdekeit védenie elemi kötelesség, az utóbbi meg folyton gyanakszik, hogy cserbenhagyták. Aztán itt az örök magyar feudalizmus, a megcsalatott jobbágyi hűség témája, amiről az Édes Anna is szól. Emerenc/Tiborc. Aztán a női szolidaritás nagy témája, ahogyan ez a két fantasztikus nő segíti, támogatja egymást. Vagy az örök vágy arra, hogy átküzdjük egymást a társadalmi szakadékokon. Az ajtóban ez megtörténik, ha tragikus véget is ér. Vagy az elveszett és újra megtalált család toposza. Emerenc elveszíti a családját, nem is akárhogy, és szinte gyerekévé fogadná Magduskát, aki kékvérű anyja után, már csak íróként is, örül a ’vérfrissítésnek’. Aztán a súlyos morális kérdések, nemzeti szinten, privát szinten, a homousion/iusion. A zsidómentés (Grossman Évike epizód), a kommunistamentés (Emerenc nagy szerelme renegát kommunista, akit bújtatnia kell). Mindezt a regény szarkasztikusan egy szintre hozza a kutya- meg macskamentésekkel, s megejtően egyszerű válaszokat sugall egészen elbonyolódott kérdésekre. ’Nem lehetne abbahagyni az emberek értelmetlen üldözését, akasztgatását?’ Emerenc nem azért tesz magasról a politikára, mert nem éri fel ésszel, hanem mert nagyon is feléri. Emerenc egy anarchista. Ezt szeretjük benne leginkább.

Nos, mit csinált meg mindebből Szabó István új filmjében? Sajnos, nem sokat. Az ajtó egy professzionálisan lapozódó katalógus, korrekt, kulturált elősorolása a cselekményelemeknek, melyben lehet dicsérni a kitűnő fényképezést (Ragályi Elemér), a gördülékeny ritmust, az ügyes meseszövést – manapság egyébként ennyi bőven elég egy filmhez –, csak lázba nem lehet tőle jönni kicsit se. Felejtsük el, hogy a film valaha politikai médium volt, pl. Magyarországon is. A 60-as évek atmoszféráját ne keresd, a berendezkedő szocializmusét se. De hol az intimitás? Amit csak Szabó tudott? Pár pillanatra tán Eperjes körül, mikor beteg és a halálán van, de gyorsan ellapozódik az is.

A színészek egyébként nagyon jók. Szabó a színészvezetés egyik legnagyobb mestere a magyar filmben, mindmáig. A kitűnő angol sztárvendég, Helen Mirren (Emerenc) udvartartását csodálatos magyar színészek adják – Börcsök Enikő, Nagy Mari, Szirtes Ági, Andorai Péter –, utóbbit évek óta nem láttuk, egy egész korszakot, s Szabó egyik legszebb filmjét (Bizalom) hívja elő. Nagyon fájdalmas találkozás.

Helen Mirrennel pedig az égvilágon semmi baj nincs, lendületesen tud takarítani, kellemetlenül számon kérni, a fűzős magasszárú is jól áll neki, a ’bizalom’ szólam is tisztán cseng a játékában. Arról igazán nem tehet, hogy a fent jelzett ezeréves Tiborc-Emerenc történelmi per nem lett kódolva az idegrendszerében. Sem a nyakunkon maradt feudalizmus, sem az akut értelmiségi árulássorozat. Hogy is lett volna! Bánsági Ildikó is bajban lenne, ha az angol királynőt kellene hoznia.

Nehéz ilyet kimondani, de én ezzel a nemzetközileg összerubikolt filmezéssel szemben inkább a modernista praxisra szavaznék. Amikor egy-egy nagy mester, Jancsó, Tarkovszkij, Truffaut, Vajda, maga Szabó elmondta a maga otthon megszenvedett igazát, aztán a nemzetközi nagyérdemű kezdett vele, amit tudott. És tudott!

A fordított gyakorlatnak nagyon nagy ára van egy olyan műfajban – az amerikaiak pl. sosem kockáztatnák –, ahol egy-egy történet hitele szó szerint az arc fiziológiai finommozgásán múlik, mely adott esetben évszázados kollektív traumákat képes kódolni. Egyszerűbben: Ralph Fiennes A napfény ízében sajnos nem tud magyar asszimiláns zsidó lenni. És Helen Mirren sem csabaduli cselédlány. Ez nem mesterségbeli kérdés. Bocsánat ettől a csodálatos színésznőtől, mélyen magyar ügybe keveredett, nem tudhatta.

Magduska karaktere – a német Martina Gedeck alakítja korrektül – más problémákat vet fel. Szerepe ugyanis ebben a filmben inkább a rezonőré. Pedig nem akármi a regényben, ahogyan Szabó Magda küzd-csatázik Emerenc ellen az indás mondataival! Millió megsértett ember veszekszik szenvedélyesen millió magyar családban mitológiai hérosszá átlényegülve a konyha közepén – nos, ilyen ez a regény, szenvedélyes, okos, harcos. Mint egy bőbeszédű görög sorstragédia. Bereményi Géza mondta egyszer, aki szintén szerette volna filmre vinni Az ajtót, hogy Szabó Magda kicsit mindig túlírja a könyveit. Ám Magduska mondatözönének a műben nagyon fontos dramaturgiai szerepe van, amiről nem lett volna szabad megfeledkezni.

Az írónő alakja e hadakozós, önmarcangolós mondatok nélkül a filmben súlytalan. Emerencnek nincs drámai párja. Nem mérkőzik, csak csapkod, a film egyszerűen nem hagyja neki elmondani, hogy mi baja, mi az igaza. Szabó István filmjében Emerenc csak egy furcsa félbolond öregasszony.

Én a Szembesítés Szabóját szerettem utoljára nagyon, ahol Harvey Keitel olyan elemi erővel képviselte az egyszerű emberek történelmi igazságát holocaust ügyben, ahogy Szabó Magda regényében Szeredás Emerenc az örök magyar lenyomottakét. Az ajtó című filmbe sajnos nem szorult ebből a tiszta protest erőből semmi.

Azt pedig, hogy a címadó ajtó titka – a Grossman család tragédiája, elporladt otthona – hova lett a történetből, miért lett elsinkófálva, már meg se merem kérdezni.



Az ajtó
Színes, magyar-német filmdráma, 98 perc, 2012.

Rendező: Szabó István
Író: Szabó Magda
Forgatókönyvíró: Szabó István, Vészits Andrea
Operatőr: Ragályi Elemér
Producer: Hábermann Jenő, Sőth Sándor
Vágó: Lemhényi Réka

Szereplők: Martina Gedeck (Magda), Helen Mirren (Emerenc), Eperjes Károly (Tibor), Börcsök Enikő (Sutu), Nagy Mari (Adél), Szirtes Ági (Polett), Andorai Péter (Mr. Brodarics), Marozsán Erika (Grossmann Éva), Jirí Menzel (Sebész), Szandtner Anna (Emerenc fiatalon), Tóth Ildikó (Orvos)