zene
Bármilyen kellemetlen, kénytelenek vagyunk azt leírni, hogy Szokolay Sándor Nagy Gáspár versciklusára komponált Október végi tiszta lángok című, 1956 emlékére írt gyászmise-oratóriuma gyönge. A zeneszerző a költemények legproblematikusabb mozzanatára: hamiskás patetikusságára oly mértékben ráerősített, hogy a végeredmény csaknem önmaga paródiája lett. Sajnos arra is újra rá kellett döbbennünk, milyen nehéz ma a nemzeti sorsfordulókat hitelesen megidézni.
V.D.: Nem feladata a zenekritikusnak Nagy Gáspár költészetét megítélni, ám az igen, hogy elgondolkodjon: vajon mennyire volt szerencsés választás épp Nagy költeményét az 1956-ot megéneklő oratórium szövegéül választani – hiszen a zenemű alapjául szolgáló irodalmi anyag talán van némi hatással a komponálandó muzsikára is. Elég, ha csak Pomogáts Béla ismert tételére célzunk, mely szerint 1956 ábrázolásából mindmáig hiányzik a „távlatosabb szemlélet”[1], vagy Bán Zoltán András kommentárjára, amiben a mégis létrejött szövegek esztétikai egyenetlenségére mutat rá. Nagy Gáspár költészetének helye ráadásul még eme ingoványos kánonban is „sajátszerű” (Tarján Tamás)[2]. Egyébként pedig, mivel a Szokolay-mű felhangzása előtt Oberfrank Pál tolmácsolásában külön is elhangzott a költemény, indokolható, hogy külön műsorszámként is beszéljünk róla…
M.D.E.: Eleve különös, hogy egy koncerten felolvassák a verset, amelyre íródott a zenemű, különösen akkor, ha a valaki előzetesen olvasta, és esetleg megrökönyödve tapasztalta, hogy milyen. Szintén érdekes, hogy éppen Oberfrank Pállal olvastatták fel, aki gimnáziumi március tizenötödikékről ismerős ál-szuggesztív, sotto voce recitálásával nyilvánvalóan valamiféle elvártnak hitt pátosznak akart megfelelni, anélkül, hogy versmondása különösebb előadóművészi reflexiót árult volna el.
V.D.: Március 15. helyett a rosszmájúakban akár október 6-át is felidézhette a kissé „hüppögő” szavalat; mindenesetre az, hogy többen már ekkor elhagyták a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet - alighanem azokkal a bizonyos az "árkokkal" lehetett összefüggésben. Arra próbálok - finoman - célozni, hogy talán nem minden magyarországi koncertlátogató számára egyértelmű, hogy úgy tiszták ’56 lángjai, ahogy azokat Nagy Gáspár megénekelte (a teljes költemény erre linkre kattintva olvasható).
M.D.E.: Tehát felolvassák a verset, azaz a librettót, aminek ugye az a dolga, hogy szerves részét képezze az oratóriumnak, amely – mint Szokolay mondja a HírTV honlapján látható interjúban – „egy látens Requiem”. Nem valami mentegetőzésről van itt szó? És miért nem olvasták fel, miért nem tüntették fel a műsorlapon a „látens” gyászmise latin szövegét? Mert nem tartozik a vershez, csak a librettóhoz?
V.D.: Szerencsére vagy sajnos, mindenesetre Szokolay zenéjétől – meglehetősen dús hangszerelésének köszönhetően – nem sok hallatszott a versekből. Érdekes kérdés, működne-e a zene a szöveg nélkül, vagy esetleg „csak” Requiemként?
M.D.E.: Én azt éreztem időről időre, hogy nem is rossz a zene, bármely kiragadott ötperces része kifejezetten hallgatható. A bő órás mű egyben mégis terhes - és nem azért, mert a széles közönség számára túl kortárs, hanem mert egyetlen fullasztóan nagy folyam az egész. Vagy épp ez Szokolay mondanivalója? ’56 közérthetőnek tetsző, ám teljes valójában fullasztó emlékezete… Ám a fenti izgalmas értelmezés ellen szól, hogy a 70 perc a jelek szerint lehetett volna 40 vagy akár 120 is.
V.D.: Igen, kortárs létére egészen kellemes zene lett Szokolay „főműve” (maga nevezi annak). A fogyaszthatóság hátulütője azonban, hogy nélkülözi a maradandóságra és zsenialitásra utaló jeleket, ami azért egy 1956-os oratórium-gyászmise esetében kívánatos volna.
M.D.E.: Szokolay Sándor a koncert előtti beszélgetésen nagyon lelkes volt, és biztos volt benne, hogy élete legjobb ősbemutatója fog elkövetkezni. Minden bizodalma Kocsisé, mondta, akinek „a legjobb füle van Magyarországon”. Kocsis Zoltán egyébként valószínűleg tényleg mindent zseniálisan megvalósított abból, ami a kottában le van írva. De mi van leírva??? Az első pár pillanatban még az ember reménykedik, hogy talán a zene majd feledteti a gyenge alapanyagot. Ám hamar eloszlik a remény. Az egész mű magas hőfokon ég – hasonlóan a Vérnászhoz, ám ott dráma is van, és nem is akármilyen…
V.D.: …persze, García Lorcáé…
M.D.E.: …igen, de a hozzá komponált zenét csodásnak, és lángolását helyénvalónak tartom. Még a bölcsődal is olyan, hogy feláll az ember hátán a szőr. De hogy egy Requiem-tételekből álló oratóriumban ne legyen nyugvópont?
V.D.: Igen, Szokolay a darabhoz írt kommentárban „kivételes év hevületé”-ről, valamint Nagy Gáspár sorainak „drámai meteorológiá”-járól beszél (bármit jelentsen is ez utóbbi). Visszakanyarodva egy mondat erejéig az 1956-ot ábrázoló irodalomhoz, Margócsy István jegyzi meg egy helyen, hogy „a heroikus beállítás (amely persze általában is bukott mozgalmakat, azaz szenvedõ hõsöket kénytelen vagy akar ábrázolni) nem engedi meg, hogy e nagy mozgalmak tiszta fényébe árnyék is vegyüljön”. Ez a baj Nagy Gáspár tiszta lángjaival, amiket Szokolay csak tovább távolított - sajnos - az ideálisnak tűnő egyensúlytól. Pontosan ezért nem értem, miért nincs a darabban szólista és szólótétel? Akkor talán nem lenne annyira patetikus és tömbszerű.
M.D.E.: Persze nem megkerülhetetlen alapkövetelmény a szóló egy oratóriumban. Különben sem találni olyan szövegrészt a librettóban, ami tipikusan szólistának volna való! Szokolay amúgy azt nyilatkozta, hogy „énekszólisták nélkül, a gyermek- és vegyeskar lüktető összhangjában célratörőbben fejezhetjük ki a szabadságvágy összetartó erejét” (Muzsika 2008/október, 37, Hollós Máté interjúja Szokolay Sándorral).
V.D.: Értem, de nem pont itt ütközik ki az az 1956-reprezentációkra oly jellemző egyensúlytalanság, ami a „közvetlen személyes mozzanatokat tartalmazó, történelmi távlatot természetesen nem adó beszámolók” (Pomogáts), és a mitizálás eszközét választó ábrázolásmód között húzódik, és Nagy Gáspár esetében alighanem a személyes emlékek hiányából fakad…?[3]
M.D.E.: Talán a konkrét emlékek hiányát ellensúlyozandó szerepeltet a mű annyi nemzeti identitástudatunkat meghatározó szöveges és zenei idézetet (Kodály: Psalmus, Magyarokhoz, több Petőfi-sor; Boldogasszony anyánk, Himnusz, Annyi bánat a szívemen stb.) , még ha a belőlük összeálló műegész némiképp ad hoc-nak tűnik is. Egyébként maga a szerző mondja, hogy a darab mindenekelőtt magyar és latin, profán és szakrális, no meg 1948 és 1956 összefonódásának szép példája akart lenni.
V.D.: Bár ez a montázstechnika nagyon posztmodernnek tűnik, nekem mégis az volt a benyomásom, hogy a különböző idézetek nem igazán ízesültek. Példája lehet a Boldogasszony anyánk, aminek himnikus erejét a magyar korálsor-latin fugato- magyar korálsor-latin fugato „kompozíció” hektikussága csaknem kioltotta.
M.D.E.: Az sem válik a mű erényévé, hogy dúskál a madrigalizmus (szófestés) legkülönfélébb válfajaiban – amivel persze nem lenne baj, ha legalább néha meglepőek lennének… ennek híján azonban gyakran kioltják egymást. A csillag felszálltakor - természetesen - felfelé ível a dallam, a „fújó paripák" említésére katonazene-effektek szólalnak meg fúvósokon és pergődobon.
V.D.: Ugyanilyen felemás közhelynek tűnt nekem, hogy a Tuba mirum tételben a tuba játszott szólót, vagy hogy minden túlvilági motívumra a capella gyermekkar kapott szót…
M.D.E.: Azért a kodályos hangvételű izzás közepette volt egy-két valóban megrázó, drámai csönd; sőt volt egy emlékezetesen szép lezárás is a Dies iraeben, (a „hazádról” szövegre), még ha kicsit operainak éreztem is.
V.D.: Azt hiszem mégis, hogy az elmúlt év bemutatóit tekintve az opera műfajában Vajda János (Karnyóné), az oratorikus kollázstechnikában pedig Gyöngyösi Levente Lukács-passiója sikerültebb mű.
M.D.E.: Mert mindkét zeneszerzőnél van szellemesség és humor (és igazán zseniális, távolító irónia is - gondoljunk csak a Karnyónéban megidézett Dido-passacagliára). Szokolay kicsit mintha túl komolyan vette volna magát, s a bőségesen mért pátosz ellenére könnyen sótlannak érződhet a darab.
V.D.: Sótlannak is éreztem. És főleg az Október végi tiszta lángok felől visszatekintve a koncert első félidejében elhangzott Bartók-zenére, kétség nem fér hozzá, hogy sokkal inkább a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára - függetlenül az előadás milyenségétől (hogy elnagyolt, paradigmaváltó, provokatív, vagy csak „egyszerűen” kiváló volt-e) – töltötte be a reprezentatív nemzeti mű szerepét.
Azt hiszem, Szokolay műve is időtállóbb, erősebb volna, ha reflektáltabb – és alighanem sokkal nagyobb feladatot jelentő – 1956-ot feldolgozó művet választ saját zenéjének alapanyagául: például Papp András és Térey János Kazamaták című tragédiáját, melynek „megoperásítását” már a fentebb idézett Margócsy István is szorgalmazta.
Persze nem tudjuk megjósolni, nemzeti ikonná válik-e az Október végi tiszta lángok, mint ahogyan azt sem, elnyeri-e végre méltó helyét nemzeti kulturális örökségünkben Bartók zenéje. A Zene mindenesetre rövid időn belül a Bartók Új Sorozatban elérhető lesz, Szokolay művébe pedig még néhány napig a www.classiclive.com oldalára kattintva lehet belehallgatni.
Források
- Tallián Tibor: Bartók Béla, Gondolat, 1981.
- Pomogáts Béla: „Mikor a rózsák nyílni kezdtek" 1956 az irodalom emlékezetében, Forrás 2002/4
- Margócsy István: Papp András – Térey János / Kazamaták (Kétezer)
- Tarján Tamás: Égi lábnyom, Irodalmi Jelen 2007 június
- Bán Zoltán András: "Felemás érzések. 1956. Magyar írók novellái; Ember Mária: Mindent késve. 1956-os naplójegyzetek és feljegyzések"
- Az 1956-os fotók dr. Végh László archívumából származnak.
Jegyzetek
[1] „Meg lehet figyelni tehát, hogy a nagy történelmi eseményekkel szinte egyidejűleg vagy nagyon rövidesen ezek után a közvetlen személyes mozzanatokat tartalmazó, történelmi távlatot természetesen nem adó beszámolók következnek, majd eltelik néhány esztendő, esetleg néhány évtized, közben megteremtődnek a kellő történelmi (és politikai) távlatok, átalakul az írói szemlélet, bizonyos tanulságok fogalmazódnak meg, és azután már ezeknek a birtokában egy nem annyira ábrázoló, leíró, inkább értelmező és bizonyos esetekben talán mitizáló szándékot kifejező irodalom mutatja be a nagy történelmi eseményeket.
Az 1956-os forradalom ábrázolását tekintve erre a fajta kettősségre egyszerűen nem kerülhetett sor. Nem volt mód arra, hogy először az élmény és a valóság közelében az eseményekről közvetlenül beszámoló irodalom jöjjön létre, majd néhány esztendő múltán kialakuljon a történelmi események hiteles értelmezésének lehetősége, és ennek következtében egy távlatosabb szemléletet kifejező elbeszélő irodalom váltsa fel a korábbi, a valósághoz tapadó beszámolókat. Erre, minthogy a forradalmi események értelmezése teljes mértékben alá volt rendelve a kommunista diktatúra erőszakosan érvényesített ideológiai és politikai érdekeinek, egyszerűen nem volt lehetőség. Az ábrázolásnak az a ritmusa, a művek megszületésének az a természetes rendje, amely a nagy történelmi események megörökítését követően általában kialakult, az ötvenhatos forradalom szépirodalmi ábrázolásának esetében felbomlott és megszűnt.” (Pomogáts Béla: „Mikor a rózsák nyílni kezdtek" 1956 az irodalom emlékezetében, Forrás 2002/4.)
[2] A költő rövid pályaképét és ’56-os verseinek recepcióját Vasy Géza foglalja össze frappánsan: „Nagy Gáspár volt az, aki sikerrel kísérelte meg a költői beszéd és a szókimondás összeegyeztetését. Híressé – hírhedté – vált két verse a nyolcvanas években. Előbb a tatabányai Új Forrás közölte – szerkesztői figyelmetlenségből – az Öröknyár: elmúltam 9 éves című verset, amely egyenesen kimondta, hogy Nagy Imrét és mártírtársait el kell tisztességesen temetni, a gyilkosokat pedig néven kell nevezni. A büntetés szerzőt és szerkesztőt egyaránt sújtott, s a ha- talom még erélyesebben figyelte Nagy Gáspár tevékenységét, baráti körét. Ez a vers Nagy Imréék kivégzésének 25. évfordulójára készült. Ám közelgett 1956 harmincadik évfordulója, s megszületett A Fiú naplójából, amelyet a Tiszatáj 1986 júniusában tudatosan közölt. A lapot fél évre betiltották, az egész szerkesztőséget leváltották, a költőt egyre inkább a rendszer ellenségeként tartották számon. Ez a vers ugyanúgy bírálja, elítéli a Kádár-rendszer hatalmi gépezetét, mint azt a népet, amely megbékélt a gyilkosokkal s elfeledte az áldozatokat. Alig elviselhetőnek nevezi azt a szégyent, hogy velük egy időben, egy helyen kellett léteznie a harminc évgyűrűs júdásfa közelében. Ha a politikusok okosabbak, egyik versből sem csináltak volna országos botrányt. (Vasi Géza: Nagy Gáspár - Október költője, Magyar Napló, 2006. 10. sz. p. 23-24. )
Nagy kérdés, ugyanígy érvényes lehet-e 18 évvel a rendszerváltozás után is a tiltott szavakat ízlelgető, ártatlanul meghurcolt hang?
[3] A probléma Nagy Gáspár 1956-os költészetével (ha tetszik, költészetének hitelességével) talán az lehet, hogy – amint Görömbei András tollából származó életrajzában olvashatjuk – „kisgyerekként találkozott 1956 élményével is. A forradalom leverése idején náluk is megszálltak Nyugatra menekülő forradalmár diákok. Tőlük hallotta először a forradalom valóságos történetét. 1958 júniusában pedig látta, hogy édesapja és nagybátyja megsiratta a kivégzett miniszterelnököt.” Költeményeiben tehát a kisgyermek emlékezetébe vésődött, másoktól származó élmények elevenednek fel.
Szerzők
-- Mátrai Diána Eszter - Végh Dániel --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
