A kiállítás nagyobb tematikus egységek alapján szerveződik, melyek a kezdetektől napjainkig mutatják be a társasjátékok történetét. A különböző játéktípusok eredetéről és korai (ókori) funkcióikról a leírásokban találhatunk információkat, míg az újabb keletű játékokat (a 17. századtól egészen napjainkig) a vitrin mögött vagy a falakon láthatjuk. Minthogy játékokról van szó, a szervezők célja nem csak az ismertetés volt: az egykori templom picit romos, romantikus terében kialakított – és eddig is sok alkalommal ötletesen kihasznált, izgalmas kiállításoknak otthont adó – múzeumi térben sok játék ki is próbálható a mindösszesen tizenhat interaktív ponton.

A bemutatott és kipróbálható játékok mind témáik, mind célcsoportjuk, mind pedig funkcióik tekintetében igen változatosak. Láthatunk itt – hogy csak néhány példát említsünk – csak „hölgyek” számára készült játékot, lépegetős, képzeletbeli- vagy valós utazásokra épülő játékot, magányos-, létrás- vagy libajátékokat, Ki nevet a végén? – típusúakat, s tovább, életút-játékot vagy akár propagandajátékot, illetve különféle, tematikus kártyalapokat is. A kurátorok, Bartók Flóra és Molnár Bori mindemellett Budapestre is fókuszáltak: a főváros nevezetességeit és történetét bemutató játékok külön termet kaptak a kiállításban.

A társasjáték-típusok történetén, eredetén kívül tájékoztatást kapunk arról is, hogy egy-egy játék hogyan kapcsolódhat egy adott történeti korszakhoz és kultúrához. A lépegetős játékok például a 16. század folyamán alakultak ki – olvashatjuk a kiállítás egyik ismertetőjében –, amikor a jelképeknek és a szimbólumoknak meghatározó szerepük volt, nem csak az egyes ember életében, döntéshozatalaiban, hanem mindabban, ahogyan a körülötte történő eseményeket értelmezte. Sőt, a művészi alkotásban is meghatározó szerepet kaphatott. A kiállításon a lépegetős-, vagyis a libajátékok kitüntetett szerephez jutnak, hisz a legtöbb társasjátéknak ez az őse. A földet-, vizet- és eget összekötő madár a táblán olyan szimbólumokra lép, melyek az emberi élet sorsfordulóit, fontos állomásait jelentik: a labirintus például a tévelygés nélküli helyes út keresését, a börtön pedig a rossz, felelőtlen döntést jelképezi.

A létrajáték például az ősi Indiából származik és azt hivatott érzékeltetni, ahogyan a jó cselekedeteken keresztül az ember az üdvösséget érheti el (ilyenkor a táblán található létrán keresztül feljebb, előrébb jut a játékos), a rossz cselekedetek (amit a kígyó szimbolizál) viszont visszavetik a fejlődésben. Érdekes, hogy Az Ember, ne mérgelődj! vagy más néven Ki nevet a végén? című közismert játék szintén Indiából származik. (Aki ellátogat a kiállításra, megtudhatja azt is, hogy miért nevezhető ez a reinkarnáció játékának. Annyit azért elárulhatunk, hogy eredetileg a császár játéka volt, és nem egy kis dobozban tárolták, hanem hatalmas kőtáblákon játszották, ahol a bábuk helyett rabszolgák lépegettek.)

A gyarmatosító Angliába jutva például a játékban található erények az adott kor és ország értékrendje szerint alakultak át, és még tovább haladva a történetben, a huszadik században a játék már csak cirkuszi látványosságot, szórakozást jelentett.

Nem csak az ismertetés, hanem a szemléltetés is nagy erénye a kiállításnak. I. József libajátéka 1687-ből a legrégibb társasjáték, amely megtekinthető, s amelyben sok leírás és aprólékos rajz tanítja és készíti fel a fiatal királyt az uralkodásra. De láthatók más, kézzel festett, igényes, szép játékok is a tizenkilencedik és a huszadik század számos évtizedéből. Ezek vagy a különböző országokat, városokat, vagy pedig a történelem egyes eseményeit jelenítik meg.

Nem ritka, hogy az egyes játékok – mint például az Utazás János pap országába – egy irodalmi mű helyszíneit járják be. Különösen szép ábrákkal és rajzokkal rendelkezik a Röptében a világ körül című, 1890-es évekből származó játék.

Mindemellett az utóbbi száz év pesti életéről is sok információhoz és képhez jutunk a játékokon keresztül. Megmosolyogtató például, ahogyan egy kiállított kártyajáték lapjain a szocializmus éveinek tipikus helyszínei vagy ételei – például a krumplis tészta vagy a vízivárosi bérházak – köszönnek vissza.

A világ- és a magyar történelem jó néhány fejezete kerül ugyanis bemutatásra a társasjátékokon keresztül: láthatjuk, hogyan ismertették meg Trianont a gyerekekkel, mit csináltak az ötvenhatos pesti srácok, és milyen volt egy csupán a „női agy” számára kifejlesztett, leegyszerűsített sakk-játék, vagy azt, hogy milyen egy nyolcvanas évekbeli kultúrdiszkó. Vagyis a társasjátékok egyszerre olyan dokumentumokként vannak itt jelen, amelyek nem csak egy adott eseményről alkotott korabeli kép vagy adott konszenzusos vélekedések még szélesebb megértését segítik elő, hanem mélyebb hozzáférést engednek egy korszak vizuális kultúrájához, stílusaihoz is.

Különösen érdekes, hogy már a harmincas években is terveztek ruhát egy sakk-játék mintájára: ezt a fekete-fehér, A nagy Gatsby világára emlékeztető ruhakölteményt meg is tekinthetjük – nekünk Domenico Dolce és Stefano Gabbana kártyalapokat ábrázoló anyagai jutottak eszünkbe rögtön. A harmincas-negyvenes éveket idézik meg Pályi Jenő, a Piatnik alkalmazásban álló grafikus játékai is, de más magyar művészek, mint pl. Bortnyik Sándor társasát is bemutatja a kiállítás.

Akinek pedig nincs tériszonya, felmászhat a kiállítás végén található fém csigalépcsőn, ahol a Kiscelli Múzeum egy fontos kezdeményezésével ismerkedhet meg: azzal, ahogyan a néző maga is „kiállításrendezővé” válhat. De azt is elárulom, hogy a meredek, ijesztő lépcsőt ki lehet kerülni, egészen egyszerűen úgy, ha megnézzük a múzeum állandó kiállítását: pontosan ugyanoda fogunk kijutni. A játéknak szerencsére itt sosincs vége.

A Te jössz? Kiállítás a társasjátékokról című kiállítás április 29-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban.

Fotók: Szőke Péter és Fáryné Szalatnyay Judit. A képek forrása: Kiscelli Múzeum