Az Egyenes labirintus különös, három rétegű produkció, amely három irányból mozgósítja a befogadót. Nem lehet passzívnak maradni, az Egyenes labirintus egyszerre követel aktív mentális feldolgozást és érzéki figyelmet.

A három találkozó műfaj közül kettő is megköti a rendező kezét: Yonderboi versmondásokkal mixelt zenéje határozza meg a darab hosszát, cselekményét, dramaturgiáját és hangulatát, az artisták repertoárja, a bemutatható számok lehetőségei pedig egy kötött eszközkészletként állnak rendelkezésre. Egyedül a színészi játék szabadsága ad annyi mozgásteret, amennyi a három művészeti ág egységgé kovácsolásához feltétlenül szükséges.

A három réteg egyenrangú formálóerőként van jelen, egyik sem szoríthatja háttérbe a másik kettőt. Yonderboi zenei alkotásában hol a jelenetet meghatározó erőként tör fel és árad ki a lírai szöveg, hol pedig porózussá válik, mintha nem is értelemmel bíró szavakból, csupán hangzó játékokból, nyelvtörőkből állna. Nem mindig lehet a verseket az olvasáshoz mérhető figyelemmel nyomon követni, de nem is ez a feladat: olykor csak egy elkapott szó, egy-egy mondatfoszlány vagy hangsúly kapcsolódik a látottakhoz, és alkot velük szövedéket.

Az elmesélt történet vázlatos jellemvonásokkal építi fel egy idős bohóc figuráját, aki halála pillanatában visszatekint az életére. A két színész – két szomorú bohóc – segítségével négy tételt, négy évszakot követhetünk végig, melyek változásait a zenei anyag tónusváltásain túl a fények színezete is jelöli. Az utazás végigvezet az élet fontosabb állomásain és szerepein: a gyerekkortól a szerelem megtalálásán majd elvesztésén át az apaságig, végül a szorongásig és a búcsú pillanatáig. Az előadás egy szédítő kaleidoszkóp, melyben az emlékek és benyomások többszörös tükrözésben, torzulásban, ismétlésben öltenek testet. 

A bohóc – ahogyan a darab kezdetén Weöres Sándor Önarckép című verse is kimondja – átlátszó, belső mag nélküli figura, aki bárkivel helyettesíthető. A színészi játékban éppen ezért nem az egyénítésen van a hangsúly, a bohócok csupán néhány gondosan kiválasztott pillanatban lépnek az előtérbe, és lendítik tovább az előadást: produkcióikkal lehetőséget adnak a tér átrendezésére, lezárnak és elindítanak jeleneteket, meghatározzák a dramaturgiai fordulópontokat. Jelenlétük soha nem tolakodó, és mindig csak a legszükségesebb, legösztönösebb érzelmek kifejezésére szolgál. Vérbeli szomorú bohócok: könnyedén átadják a sírós világfájdalmat, melyet azonban távol tart a giccstől a humor és a cirkuszi közeg szigorú műfaji meghatározottsága.

A színészbohócok pantomimes játékán keresztül könnyen felfejthető egy viszonylag kerek történet. A darab lényege azonban túlmutat ezen a felszíni történetsíkon, és olyan mélyebb, a jelenlétiséghez, a kimondhatatlanhoz kötődő rétegekhez vezet el, amelyet csak a cirkusz, a líra és a színház érzékeny keresztezése képes felmutatni.

A versek, a zene és a színház alapvetően fikciós műfajok, és a befogadó ennek tudatában dolgozza fel az élményt. Ezzel szemben az artisták teljesítménye közvetlen kapcsolatban van a valósággal: az ábrázolás művészete helyett valódi emberi helyzetekkel szembesíti a nézőt, és kizökkenti őt a megszokott értelmezői pozícióból. Hogyan lehetne elmélyült, távolságtartó bölcsész módjára verset elemezni, ha valaki alig egy méternyire tőlünk épp tényleges vészhelyzetben van? Hogyan volna lehetséges magvas gondolatokat és életigazságokat megfogalmazni a bizalomról és a biztonságról, ha közben ketten épp egy vékony kötéllel a nyakuknál összeakasztva pörögnek a levegőben? Az előadás létre tud hozni olyan pillanatokat, amikor a kötéltáncos tétova lépései közvetlenebbül mutatják fel a járni tanuló kisgyerek bizonytalanságát, mint a közben porózussá tett, töredékesen hallható versszöveg.

Az Egyenes labirintus párhuzamos kihívások elé állítja a befogadót: egyszerre kell követni a történeti szálat, feldolgozni a lírai szövegből és a zenéből érkező információkat, valamint az artistaprodukciók által kiváltott ösztönös reakciókat. Egyszerre provokál az absztrakt, jelképi síkok elvonatkoztatott értelmezésére, és ad közvetlen hozzáférést a cirkusz zsigeribb, ösztönszintűbb tapasztalathoz.

Egyenes labirintus
Elhangzanak Pilinszky János, Weöres Sándor, Szép Ernő, WIiliam Shakespeare, Karinthy Frigyes és Ady Endre szövegei.

Játsszák: Biritz Ákos, Buda Balázs, Farkasházi Ildikó, Fehér Ádám, Kassai Benjamin, Németh Kamilla Sába, Rieberger Norbert, Rieberger-Kiss Borbála, Szoó Regina, Gyabronka József, Pető Kata

Dramaturg: Bereczki Csilla, Garai Judit
Jelmeztervező: Kálmán Eszter
Díszlettervező: Fekete Anna
Zene: Yonderboi: Egyenes labirintus című mix-e alapján
Fénytervező: Payer Ferenc
A jelmeztervező asszisztense: Keszei Borbála

Külön köszönet: Murai Noémi
 

Rendező: Hegymegi Máté
 

Bemutató: 2018. január 8.
MACIVA Művésztelep

Fotó: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz