Közállapotainkra jellemző, hogy amíg a szexuális felvilágosításnak már van helye a tantervekben, a politikai tájékozottság nem része annak. A hatalom természetéről, demokratikus politikai jogokról való nyílt beszédet pedig távolról sem váltja ki a hittanná degradált erkölcstan. Már csak azért sem, mert a mindenkori politika működése nem az erkölcsi alapelvek mentén zajlik. Talán ezért is igyekszünk olyan elszántan távol tartani tőle gyerekeinket, mint valami fertelmesen bűzös, fertőző tályogtól. Mígnem aztán 18 éves koruk után oda tereljük őket a szavazóurnákhoz, bízva abban, hogy felelős döntést képesek hozni az ország sorsának alakulásáról. Az alattvalókat nevelő közoktatásban demokratikus alapjogokról, a hatalom manipulációiról beszélni nem illendő, vagy legalábbis ellenzéki felhanggal bíró vállalkozás. Így a politikai nevelés felelőssége teljességgel a családra hárul. Ebben segíthetnek a közös beszélgetést elindító képeskönyvek.

A témát övező hallgatást a közelmúlt hazai könyvkiadásában néhány kötet igyekezett ugyan áttörni, de kellő híradás és támogatottság híján hatókörük igen csekély. Jane Teller neve hallatán mindenkinek a sok vitát kavaró Semmi jut eszébe. Kevésbé ismert kicsiny könyve, Ha nálunk háború lenne címen a Scolar Kiadó jóvoltából jelent 2012-ben. A nem kevésbé felkavaró vékonyka, útlevelet formázó kötetben egy tizenéves fiú naplóbejegyzéseiből bontakozik ki Közép-Európa alternatív jövője, amiben Magyarország háborúban áll az Európai Unióval. A fiú családja ellenzéki lévén menekülni kényszerül, és a családot egy közel-keleti menekülttábor fogadja be. Teller megrázó erejű disztópiáját Helle Vibeke Jensen dán illusztrátor (az 1999-es pozsonyi BIB díjazottja) képei kísérik. A nagyon is konkrét szöveget (amelyet a szerző a magyar viszonyokhoz adaptált), remekül kiegészítik Jensen emblematikus képei. Szemben az elbeszélés egyes szám első személyének közvetlenségével, a képek a hatalom szemszögéből, felülnézetből, elvonatkoztatva ábrázolják az arctalan menekülők tömegét.

A képi ismétlés eszköze mustrává stilizálja a civil hátország áldozatait és folyamatábrává absztrahálja a menekülők útjait. Mindaz, ami az elbeszélésben húsbavágóan személyes, a képeken félelmetesen elvont, azt sugallva, hogy ami történik, visszatérő mintázata az emberiség történelmének. A jelen oktatási közállapotait ismerve remélni sem lehet, hogy a kis kötet bármi módon is utat törne oda, ahol helye lenne: a középiskolákba. Így marad a szülő felelőssége, hogy a „migránshisztéria" tetőfokán becsúsztassa (lassan szavazókorba lépő) gyereke kabátzsebébe ezt a szimbolikus útlevelet.

Davide Cali és Serge Bloch Az ellenség című zseniális, magyarul a Csimota kiadásában 2014-ben megjelent, háborúellenes képeskönyve az immár Amnesty International Magyarország középiskolákban alkalmazható emberi jogi programjának is része. A neves szerzőpáros közös alkotása úgy beszél a háborús manipulációról, hogy közben szerencsésen mentes marad a didaktikus moralizálástól. Erre leginkább az illusztrátor, Serge Bloch személye a garancia, aki azzal teremtett iskolát, hogy utánozhatatlan könnyedséggel és humorral társítja képein hétköznapi tárgyak fotóit karikaturisztikus vonalrajzaival. A könyv lapjait ezúttal is autonóm játéktérnek tekinti, a háború jelzésszerűen a papír lapjának felszakításával, megsértésével indul. Ezen „lyukak” némelyike lesz aztán a két egymással szemben álló katona menedéke. A szerző előbb arra készteti olvasóját, hogy azonosuljon a „mi” magányos és félelemmel teli katonánkkal, aki fokozatosan jut a felismerésre, hogy a gyűlölt és rettegett „ellenség” semmiben sem különbözik tőle – azaz tőlünk.

Serge Bloch merészen minimalista vonalrajzai lényegre törő eszköztárral adnak formát ennek a nehéz témának, messze kerülve minden patetikus vagy didaktikus felhangot. A dráma ugyanis vaskosan áthatja magát a témát, azt még rajzilag is fokozni fölösleges. Ahogy a háború után az Art brut művészei egyedül a naiv kifejezőerőt és bárdolatlan közvetlenséget tartották alkalmasnak saját jelenük kifejezésére, úgy Bloch gyermeteg vonalrajzaiban is megrázó tud lenni egy tömegmészárlás képe. Sajátos abszurd humorral ötvözött stílusa ugyanakkor némi távolságtartást is jelent tárgyával szemben, ami kétségtelenül segíti a paternalista igehirdetéstől ódzkodó gyerekolvasók közeledését a téma felé.

A 20. századi magyar történelem neuralgikus eseményei túlságosan is áthatják jelenünket ahhoz, hogy lezárt múltnak tekintsük. A hazai gyerekkönyvírók közül kevesen mernek szentimentalizmus és álszenteskedés nélkül, irodalmilag értékelhető módon beszélni róla. Darvasi László 3 emeletes mesekönyve (annak is különösen a második emelete, ahol a magyar történelem lakik), a nagyszerű kivételek közé tartozik. Koncz Tímea a szöveget fellazító groteszk firkái hatékonyan enyhítik Darvasi írásának megrázó drámáját. E köteten kívül nem sok reménye van az olvasónak, ha a közelmúlt magyar történelmébe szeretné bevezetni gyerekét. Amennyiben illusztrált gyerekkönyvet keres e témában a bátor olvasó, ízlésromboló képeskönyvek sokaságának támadását kell visszavernie. Ezért jelentett valóságos felüdülést Molnár Krisztina A házicsoki színe című, tavaly megjelent képeskönyve. A könyv első tervei már az 2015-ös Aranyvackor pályázaton sikert arattak. (Az akkori pályázat témája „rázós ügyek” voltak!) A Ceausescu rezsimet bemutató, újszerű látásmódú könyv kiadását (jellemző módon) a kolozsvári Koinónia Kiadó vállalta fel. A könyvet íróként és illusztrátorként is jegyző Molnár Krisztina képekkel és szöveggel váltakozva és egyenlő arányban idézi meg a diktatúrát. Elbeszélése egyes szám első személyű, a felnőtt visszaemlékezése, aki színekre asszociálva, 19 tételben eleveníti fel a Ceausescu rezsimben megélt gyerekkorát. Az emlékező szubjektív, gyermeki szemszögéből adódóan nem a nagypolitika eseményei, hanem az „alulnézetből” megélt történelem tárul fel, ahol a házilag készített csoki íze felülírja a világpolitika nagy mozgásait. Maga a vezér csak faldekorációként tűnik fel, ami megragadható, az a diktatúra hétköznapjai, a hiánygazdaság, a panel játszótere vagy a kötelező felvonulások hangulata. A memoár jellegű szöveghez illeszkedve a képek fő forrása is a privát képek sora: fényképek, tárgyak, gyerekkori rajzok.

Molnár Krisztina e vizuális emléktöredékekből montírozza össze kompozícióit. A kollázsjelleg összhangban van az emlékezés rekonstruáló, töredékes és önkényes karakterével. Képeit a hitelesség és fikció kettőssége hatja át, a fotóhasználatból eredően dokumentatív hitelesség olykor a stilizált vonalrajzokkal vegyül, mintha egy rekonstruált emlékkönyv képeit lapozgatnánk. Ez a hibrid, retro hangulatokkal teli képi stílus ismerős az ezredforduló nézője számára.

Az illusztrációk ugyanis akkor töltik be hivatásukat, ha a kortárs vizuális trendekhez igazodva segítik a kötetben felvetett kérdések szülővel közös megbeszélését. A Házicsoki színe (habár a romániai diktatúráról szól) kiváló közvetítő eszköz arra, hogy a Kádár-korról beszéljünk gyerekünkkel, felvillantva számára saját gyerekkorunk meghatározó élményeit, a sorban állást, a fekete-fehér tévén szűkmarkúan és szűrten juttatott meséket, az iskolai egyenruhát, a pionír- (úttörő-) élet mindennapjait, a végtelennek tetsző felvonulásokat vagy a lakótelepi gyerekközösség játékait. Épp ezért sajnálatos, hogy az ígéretes és átgondolt képi világ technikai kivitelezése csapnivalóan rossz. Az illusztrációk nyomdai képminősége a román reprodukciós ipar legrosszabb emlékeit idézi. Ami ezúttal a legkevésbé sem segíti elő a történelmi időutazást. A kötet ennek ellenére mégis megkerülhetetlen, felhívja ugyanis a figyelmet arra az űrre, ami a témához kapcsolódóan tátong a hazai könyvkiadásban.

Pedig bőven lenne mit kibeszélni: a nagyszülők világháborús meséit, a Holocaust tragédiáját, a Rákosi-kor fojtogató éveit, a hidegháború hangulatát és aztán a felpuhuló szocializmus végnapjait, majd vasfüggöny lebomlását. A történelmi tabutémákat átható görcsöket a jól megformált gyerekkönyvek segíthetnek feloldani. Történettudomány, pszichológia és művészet sajátos szintéziséből formálódnak a legjobb művek, olyan illusztrációkkal, amelyek dokumentarista rémisztgetés nélkül, korszerű és színvonalas képi nyelven segítenek megérteni és feldolgozni a nemzedékek által hurcolt történelmi traumákat. Jó példa van számtalan, angol, francia és német nyelvterületen több tucatnyi kiváló, 10-12 éve alatti gyerekeknek szóló képeskönyv elérhető. A téma egyik klasszikusa Olivier Latyk képeskönyve (Le petit gracon étoile, 2001), amely líraian szép és szürreálisan absztrakt képekben ragadja meg a kitaszítottság és fenyegetettség alapérzését. Újabb példa Jennifer Elvgren The Whispering Town című képeskönyve (2014), amely egy dán zsidó család bujkálását meséli el a megmentő család kislányának szemszögéből.

Fabio Santomauro színeiben visszafogott, hatásosan komponált, de nem realista rajzai maradandó képekben elevenítik meg a pincében bújtatott családdal összebarátkozó Anett történetét. Az előbbiekhez hasonlóan a 7-13 éves korosztályt célozza meg a párizsi zsidó kisfiú Hidden címen, tavaly megjelent története, amelyet Marc Lizano képregény stílusú illusztrációi kísérnek. A kommunista éra beszűkült térben mozgó hétköznapjainak maradandó feldolgozása Peter Sis The Wall (Growing up behind the iron curtain) címmel 2007-ben (angol és cseh nyelven egyszerre) megjelent kötete, amely egy cseh kisfú szemszögéből, ironikus, humoros jelenetek során mutatja be a vasfüggöny mögött zajló pionír-élet mindennapjait. A fekete-fehér rajzokat csak a vörös szín célzott és jelentés teli használata egészíti ki. (Talány, hogy a világhírű grafikus művét miért nem találja egyetlen hazai kiadó sem érdekesnek a magyar közönség számára.) A történelmi múlt megismerése mellett számos könyv világítja meg a demokrácia alapfogalmait. 2016 egyik legjobb képeskönyve volt Minkó Martins Don’t cross the Line! című kötete, amelynek fergetegesen színes és groteszk rajzai egy diktátor működését modellezik azzal, hogy a könyv szereplőinek tilos átlépni a kötet (!) jobb oldalára.

A téma egyik klasszikusa Eqiupo Plantel ötlete alapján Mikel Casal színes metszeteivel illusztrált könyvsorozata a diktatúráról és demokrácia működéséről (Ito ang Diktatura, Mga Uring Pantilupan). Az eredetileg filippino nyelven írt könyvsorozat 1978-ban jelent meg Barcelonában (nem sokkal Franco diktatúrájának bukása után), 2016-ban pedig egy lengyel kiadó vélte úgy, hogy a negyven évvel első kiadása után mondandója újra aktuális.

Sok múlik a kiadók elszántságán és elkötelezettségén. A Csimota Kiadó példának okáért konokul hisz benne, hogy gyerekkönyveinek dolga (egyebek mellett) a demokratikus, európai értékrend közvetítése is. Ennek bizonysága az idegengyűlölet működését feltáró, magyar-angol kétnyelvű A fiú és a kém (írta Lawrence Schimel, illusztrálta Jaime Martínez, 2014) vagy Thierry Lenain, a háború esélyét latolgató filozofikus elmélkedése, amely Olivier Tallec festőien szabad képein kapott formát a Papírszínház sorozatban (2012). A japán Papírszínház (Kamishibai) hagyományát meghonosító sorozat működési elve szerint a képeket néző közönségnek élőszóban mesél a történet előadója. Különleges kihívás az illusztrátorok számára ez a műfaj, amelynek bemutatása során a könyvtárgy kötöttségei nélkül, húszegynéhány lapban, távolról is jól érvényesülő, szöveg nélküli képekben kell kibontani egy történetet.

A Papírszínház egyik legújabb kötete merész vállalkozás, Franck Pavloff Barna hajnal című klasszikus novellájának feldolgozása. (Az album jelentőségét az is mutatja, hogy kiadásának költségeit a Könyvmecénás programon belül, magánadományok fedezték.) Pavloff francia nyelvű írása 1998-ben született, de széles körben ismertté 2002-ben, a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen elnökjelöltsége idején vált. (Magyarul önálló kötetben 2013-ban, a Jószöveg Műhely Kiadó jóvoltából jelent meg.) A történet mesélője egy kamasz fiú, aki barátjával együtt éli meg a Nemzetállam uralmának terjeszkedését. A parancsuralmi rendszer (ahogy szokott) fokozatosan és észrevétlenül épül ki.

A tudományos szelekciós vizsgálatokra hivatkozva előbb csak a nem barna macskák kiiktatását írják elő, majd a nem barna kutyákét, míg végül mindazokat, akik valaha birtokoltak nem barna háziállatokat. A „barna biztonság” fokozatos terjeszkedését a polgárok önigazoló megalkuvása teszi lehetővé, és mikor hősünkben megfogalmazódik a kétely („nemet kellett volna mondani”) már ott kopogtat ajtaján a milícia. Minthogy a szövegben a növekvő elnyomás jelképe egy szín, különösképp festői téma. A Csimota Papírszínházához Grela Alexandra készített húsz kompozíciót, húsz festményt, amelynek mindegyike önálló műként is megállja a helyét. A rövid és lakonikus, egyes szám első személyű elbeszélést Grela számos konkrét vizuális elemmel egészíti ki. Formát ad a városnak, ahol élnek, a pusztulásra ítélt állatoknak vagy a fenyegető milíciának. Pavloff örökérvényű parabolájához igazodva, jelenetei nélkülözik a hely és idő konkrétumát, színtere sivár kockaházak szegélyezte néma terek, a húszas évek metafizikus szürrealizmusának örökösei. Színhasználatában a szimbolikus erővel bíró barna mellett uralkodnak a melankolikus kékes-szürkés árnyalatok. Figurái magukba forduló, robotszerű, darabosan mozgó, passzív lények. A szöveghez hasonlóan, a képek sem hordoznak semmiféle direkt erőszakot, a növekvő szorongás fojtogató légköre magukból a festői eszközökből következik (expresszív terek, hosszú árnyékok, kifejező nézőpontok). A történet közvetlen vonalát Grela mindvégig követi ugyan, ám helyenként sajátos képi hangsúlyokat teremt, mint a kihalt utcákon gyülekező, mágikus tekintetű macskák csoportjánál vagy amikor a kávéházi vendégek terét elárasztják a barna foltok. Önálló képi metaforát egy ízben alkalmaz: amikor a főhősben tudatosul, hogy az önkényuralom már saját és közvetlen környezete fizikai létét fenyegeti. A fiút állig beborító süppedős barnaság, a feje köré csavarodó barna indák erős képben összegzik a mozgástér és a szabad levegő megfogyatkozásának fojtogató állapotát.

Pavloff írása és Grela Alexandra képei örökérvényű intelmek arról, hogy demokratikus jogok megvonását és az önkényuralom kiépülését rendszerint az állampolgárok vak hite és megalkuvó gyávasága támogatja. Márpedig egy olyan országban, ahol a demokrácia nem több többgenerációs tapasztalás, létkérdés, hogy gyerekeink észrevegyék, ha barna hajnal virrad.

A legutolsó kép Vörös Szilárd fotója.