A Mága-jelenség sokoldalú problémahalmaz. Mikor a közösségi hálón meghirdettem, hogy mennék a koncertre, vegyes, de főként vidám reakciókat váltottam ki zenész ismerőseimből. Interjút is kértem, nem kaptam, úgyhogy csak írok. Érdemes a koncerten elhangzott művek sorrendjében haladnom, hisz engem is így értek az impulzusok.

Félórás csúszás után a közönség többszöri vastapssal végül kierőszakolta a kezdést, nyilván egy fejesre vártunk annyit. Megagigashownyitány indította az estét (a műsor szerint tévesen Ott Rezső szerzeménye, mint azt a zeneszerző cikkünk szerzőjével a koncertkritika megjelenését követően közölte - a szerk.). Ez volt az első pont, ahol már összehasonlítgatott az avatott fül, felmerültek az első, gyanútlan kérdések. Az ország (s a koncerten többször szánkba rágva: Európa) legnagyobb, legszínvonalasabb, legnívósabb újévi koncertjén (!!!) hogyan szerepelhet ilyen szedett-vedett zenekar? Ez a belső monológ hamar elhalt a sok félplayback miatt, hiszen így az igazi zenekar csak nyomokban hallatszott. S csak később taszított ismét kétségek közé, mikor abban a pár klasszikus műsorszámban nem volt mire playbackelni.

Zászlós felvonulással megjelent a házigazda, Mága Zoltán. Később ezt a szerepet mentőangyalként vette át tőle Ördög Nóra, és az est sztárvendége, az alultájékoztatott David Foster. Mága ünnepi beszédet tartott, mely sem tartalmilag, sem nyelvtanilag nem volt az alkalom beharangozott rangjához méltó, mivel az est névadójának nem erőssége a folyékony olvasás, a fogalmazás, a saját gondolatok közvetítése. A beszéd végén mégis, a hibákat aranyosnak elkönyvelve, ováció.

Aztán megjelent a sztárvendég (Mága angolságával: a gesztár), David Foster, akivel, bár nem volt túlpróbálva a műsor, mégis hihetetlen találékonyan vette át sorra a feladatokat, melyeket mások képtelenek voltak ellátni, folyamatosan hárítva a kínos szitukat, amiket Mága generált. Az arénában helyet foglaló kis Magyarország azt se tudta, hova kapjon, kinek kell megfelelnie, mikor lehet őszinte, mikor nevethet, mikor tapsoljon. Foster először magával Mágával próbált kommunikálni (a többmilliós nézettségű Pbs kedvéért), sikertelenül,

Foster: How do you say thank you in Hungarian? (Csend, bólogatás) What is thank you in your language??

Mága: Tenkju. (Kezet nyújt, majd hozzáteszi) Gesztár! (Ováció) Vud lájk Budapest?

Foster: Yes I like it very much, Bp is a great city, I like it!

majd a nézőtéren keresett beszélgetőpartnert. Az első pár sorban ülő mintegy 150 honfitársunk a "Do you like the show?" Kérdésre nemlegesen rázta a fejét (mert nem értették a kérdést), David egy őszes urat szólított meg. Talán egyetlenként, aki helyes válaszával biztosította, hogy valamelyest tud angolul. A 'gesztár' kérdezte, mivel foglalkozik, a válasz: "I was the president of Hungary". (Az Arénában szinte senki nem ismerte fel Schmitt Pált, míg be nem mutatkozott.) Foster elszégyellte magát és eztán inkább a színpadon tartózkodott.

Miután kicsiny országunk 12 millió néző előtt szénné égett, a szintetizátorom demója hangzott el, Foster hakniszáma, a Winter Games. (Ha a fülem nem csalt, pontosan ugyanaz a felvétel, amit a Casio Privia zongorán hallottam.) Üzleti kapcsolásként több gesztár színre lépett, köztük igazán színvonalas, nemzetközi hírű művészek. (Katharine McPhee, Aida Garifullina) Ám a családi tehetségkutató, ami ezután következett, végső, visszafordíthatatlan elkeseredésbe taszított minket. Zoltán az ifjabb, és Jennifer produkciói nem váltották ki belőlem azt a jó értelemben vett irigységet, amit családon belüli kamarazenélés láttán szoktam érezni, hogy oh de jó lehet, mikor a saját gyerekeimmel együtt zenélhetek. Itt inkább egy, a tehetségkutatókból ismert szülői példa jött elő, hogy a gyerekemet tolom, akkor is, ha nem tehetséges, és akkor is, ha ő maga nem akarja. Persze, tudom, mindennek oka volt ezen az estén, de ez volt számomra a pont, ahonnan nem nagyon van lejjebb… Sok kusza gondolatom volt, ránézve a jegyemre, ami 13900 Ft-ba került volna, ha nem csempésznek be ingyen a Facebooknak köszönhetően. Telt ház, az emberek arcán a kínos pillanatokban kétség, értetlenség, de a kis Magyar kultúrsznobizmus ismét győzött, ezrek posztolhatták büszkén, hogy ők bizony ott voltak egy ilyen rangos eseményen.

A következőkben a művész, a maga (Mága) által alapított, magáról (Mágáról elnevezett) Mága Zoltán díjat meglepő módon idén David Fosternek adta át, egy embertelen méretű Herendi amfora formájában. (Természetesen Foster semmit nem értett, hogy mit kap, és miért, angolul nem hangzott el, hogy most egy jelentős díjnak kéne örülnie.) A további csapásokat nem is érdemes sorra vennem, nem szeretném elvenni senki kedvét a következő évi ugyanilyentől.

Az ország legnagyobb szabású rendezvénye: díszből gospelkórus (a playback miatt nem beadva, mert azon 3 női vokalista énekelt), repülő zongora ismeretlen játékossal, arcukat alig vállaló muzsikusok, playbackről olyan hangszerek, melyek nincsenek a színpadon (!), csoda csoda hátán. Ezt egyszer látni kellett, és kötelezővé tenném friss diplomás zenészeknek, mert rengeteget lehet tanulni belőle. Ez valami olyasmi, mint az orvosi eskü. Itt letennék a zenészesküt, hogy "Én, XY, soha nem csinálom így, mert ez a kultúra gyilkolása". Aztán felesküdnének a közízlés javítására, értékmegőrzésre stb.

S innen üzenem azoknak, akik ezen a gyönyörű eseményen zenészként működtek közre:

Kedves zenész barátaim!

Amíg Ti a részvételetekkel éltetitek, addig a kétséges helyzetben tengődő Magyar közízlés rombolva van! S Nektek, akik a zenész pályát hivatásszerűen űzitek, ezt nem szabadna hagyni, mert a közízlés javítása a feladatunk, nem a romba döntése. Professzionális együtteseket nyilvánvaló okokból nem tud felkérni, de láttalak Titeket, hivatásos zenészeket az ő színpadán amatőrré, a tehetségtelenséget kiszolgáló bábbá válni. Anyagi okokból persze én is eladnám a lelkem, tudjátok, de Ő azok közé kell, hogy tartozzon, akiknek semmi pénzért, soha! Legyen tartásotok, maradjatok zenészek! Aztán mindenki a magasba dobhatja a talárját, és elfogyaszthat egy-két üveggel a jól megérdemelt Mága-borból.