Ahogy fogvacogva átvágtam a parkon, rögtön beazonosítottam az épületet, amelyet kiskorom óta nem láttam, és elöntött a meleg nosztalgia a kedves, izgalmas előadások emlékére, amelyeket gyerekkoromban átéltem a cirkuszban. Szemem előtt máris jegesmedvék táncoltak, és azt fürkésztem, merre lehet a vattacukor.

Bár az épület nem a hagyományos csíkos sátor, mivel ez egy állandó cirkusz, azért a hangulat teljes mértékben adott, és itt bohócok sem állnak az ajtóban, hogy szerencsétlen gyerekek megrémüljenek. Lehet a „white clown” fehér orra a dologban, aki arra teszi fel az életét, hogy elpusztítson a színpadon minden céltalan bolondozást?

Miután átverekedtük magunkat az étel- és italpultok előtti sűrű sorokon, pereccel a kezünkben beültünk a nézőtérre. Az első dolog, ami feltűnt, az enyhe, jellegzetes porondszag volt, a nézőtér fülledtségének, a különböző állatok, a széna, kukorica és üdítő szagának sajátos keveréke.

„Az előadásról fotókat, videófelvételt készíteni telefonnal vagy más készülékkel szigorúan…ajánlott!” – hangzott el a felszólítás, én pedig rögtön vidám mosollyal vághattam neki megfigyelő hadjáratomnak.

A történet nagyon kedves volt, a különböző mutatványokat, cirkuszi látványosságokat ajándékba adták két kisgyereknek. A kisfiú és a kislány köré épített karácsonyi „varázslat” amennyire hatásvadász volt, épp annyira működött is. Minket legalábbis teljesen elbűvölt. Elgondolkodtató, hogy azok az évszázados motívumok, réges-régi mesei elemek, történetfonalak, amelyek a felnőtteknek olyan megszokottak, a kicsiknek mindig újak és újak, és ebből a fonalból mindenki megszövi lassan a maga meleg, téli pulóverét, hogy később majd a karácsonyfa mellett egy kakaóval nosztalgiázhasson az eltelt időről – hiszen minden gyerek egy külön kis történelem.

A műsorszámok színes kavalkáddá álltak össze, az előadók különböző országokból érkeztek, mint az orosz diabolós fiúk, a lengyel bűvész, a kubai táncosok, és még sorolhatnám. Például volt egy páros, akiket leginkább úgy tudnék leírni, hogy a lekicsinyített steampunk franken-zombi Alice egy óriási kehelyben mandarinokat lebegtet körbe, alkotója pedig figyeli őt. Kiemelt figyelmet érdemel emellett az előbb említett bűvész, aki egészen modern vonalat képvisel: nem kártyákkal játszik, hanem bankjegyekkel, és nem kihívja, hanem egyenesen kicsalja a gyereket a porondra. Aztán egészen addig jut, hogy a megszeppent nézőt a teljes közönség szeme láttára, annak tudtával kirabolja. Természetesen nem végleg, az ellopott holmikat az produkció végén hiánytalanul visszaszolgáltatja.

Bár sötétebb időkben és helyeken nem szívesen találkoznék vele, nehogy eladja valamimet, tudomásomra jutott, hogy ő inkább a jófiús alkat, és örömmel visszalopja az emberek zsebéből cselesen elcsent okostelefonokat. Bár előadása közben a legtöbbször elhangzott szó kétségtelenül a különböző nyelveken kimondott „pénz (money)” volt, én szívesen adtam volna neki külön is, ha hajlandó több trükköt mutatni. Egy nagy tapsot mindenképp megérdemelt, és lehet, egy új karórát is, bár azt nem tartotta meg.

Az állatok a gyerekek nagy kedvencei, és ha más nem is győzte meg az előttem lévő sorban duzzogó kisfiút, az elefánt tökéletesen alkalmas volt erre. Robosztus nagyságával és kedves természetével magára vonzotta a szemeket, ahogy ormányával lomhán a magasba emelte a négyéves Priscillát és kedvesen ormánypacsit adott az első pár sorban ülőknek. Döngő léptekkel járt körbe-körbe, aztán komótosan kényelembe helyezte magát a színen, s végül tetszhalottnak tettette magát. Olyannyira kedves jelenség volt, hogy kedvem támadt ráülni és megelefánogolni (?), bár egy évnyi lovasedzés után nem biztos, hogy elég combizma van ehhez az embernek.

A kisfiú az előttem lévő sorban egy idő után széles mosollyal nézett előre, és el is felejtette már, mi volt az a vérlázító bűn, amit mellette ülő papája elkövetett ellene. A „vétkes” átkarolta a gyereket, együtt nézték azokat a csodákat, amiket a buborékember fújt az ég felé. Különböző virágokat, kis ragyogó hóemberkéket, és gömböket, olyanokat, mint a hó, titokzatos, fehér füsttel töltve. Mintha kristályból lettek volna, a jövő képei látszottak kibomlani belőlük egy-egy kipukkanás előtti pillanatban. De talán a kipukkanás volt a jövő, mert bár ennek a buborékbálnak a keringője valami örök szépség megtestesítőjének tűnt, előbb-utóbb kénytelen volt elenyészni, és átadni helyét a következő számnak.

Az akrobatikus mutatványok voltak azok, amiket szakértő szemmel tudtam nézni. Amikor kiskoromban utoljára láttam ilyet, még nem értettem a témához, és csak a testek különös, dinamikus, ugró mozgásai miatt néztem olyan csillogó, tágra nyílt szemekkel, amilyenekkel a kisgyerekek szoktak, ha azt hiszik, csodát látnak. A színes kosztümökbe bújt föl-le pattogó, forgó, bukfencező emberek olyannak tűntek, mint a csillogó pikkelyű halak. Most már tudom, hogy milyen nehezek ezek a mutatványok, és minden elismerésem értük, de emellett a kisebb-nagyobb hibák is szemet szúrtak. Leginkább az gondolkodtatott el, mennyi bizalom kell ahhoz, amikor az ember felugrik öt-hat méter magasra, csinál egy dupla csavartszaltót, és pontosan tudja, hogy azok a kezek ott lent el fogják kapni és nem hagyják a földre zuhanni. Ha valamiben, akkor ebben a bizalomban temérdek varázslat rejtőzködik.

A kubai táncosokról is szólok pár szót, csak hogy teljes legyen a leírás. Először a jelmezük szúrt szemet, ami nagyon „cirkuszos” volt, nekem viszont egyáltalán nem tetszett. Szerencsére amint mozogni kezdtek, a kezek és lábak összehangolt, dinamikus koreográfiájára kellett figyelnem, amiben benne volt az egység, az izmok táncának és az egzotikumnak az a szépsége, amivel csak egészen ritkán lehet találkozni. Tánc volt, de nem olyan, amilyet minden nap láthatunk, hanem többdimenziós, és ezek a dimenziók is épp azt a varázsvilágot mutatták meg, amit a cirkusz, a Csodagömb, a buborékfújó ember csillogó buborékcsodái és az egész-egész csillogó mozgókép próbált a porondon visszaadni.

A kedvenc mutatványaim? Azokról inkább nem beszélnék. Annyit mondhatok, az előadás megérdemel egy jegyet és egy személyes látogatást. Onnantól meg, a varázslatot mindenkinek magának kell a cirkuszban megtalálnia. Lehet az a diabolózó orosz fiú szemében lévő csalódottságban, majd elégedettségben, lehet a lovak izmos lábainak ritmikus dobbanásaiban, lehet a plafonon hajuknál fogva fellógatott nők láttán érzett borzongásban, lehet az elefánt ormányának kedves simításában, de leginkább a nézőtéren ülő gyerekekben lehet, akikhez ez a varázslat majd hozzáad valamit, amire sok év múlva, meleg, kötött pulcsiban a karácsonyfa mellett ülve, kezükben forró kakaóval, szájukon mosollyal fognak emlékezni, mint ahogy én is visszaemlékeztem ezen a vasárnapon, mikor a pára a számból kis felhőkként szállt a hidegben, ahogy apró, mozgó teáskannaként vágtam át a téren, hazafelé menet.

A fehér füstbe festett testek pedig táncolnak tovább, abban a hatalmas üstben, ami a cirkusz épülete, az alatt a hatalmas keverőkanál alatt, amit annyi ember fog, és megfőzik azt a hatalmas süteményt, aminek varázslat a neve, és amit később szomorú gyerekekre fújva nevető gyerekekké változtatja őket. 

Fotó: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz