A regény főhőse Kisanna, akinek életét egy párhuzamos univerzumban, a gyerekkori traumáin és felnőttkori küzdelmein keresztül fejezetről fejezetre haladva ismerhetjük meg. Úgy látszik, a szerző korábban ráérzett arra, hogyan lehet fenntartani az olvasó folyamatos feszült figyelmét, Karafiáth ugyanis egyik korábbi regényéhez, a Kicsi Lilihez hasonlóan strukturálta a könyv történeti tagolását a Szirén esetében is: egy gyerekkori történetet minden esetben egy felnőttkori követ. De nem csak itt érezhetünk párhuzamot a Kicsi Lilivel: ebben a történetben is az emberi elnyomás, személyek feletti totális uralkodás, függőségek, viselkedésbéli kontrollvesztések jelennek meg, olvasmányos és igen zavarba ejtő történetfolyamba ágyazva.

A főhős családja és környezete az igazi mélymagyar, talán nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek elejétől napjainkig „látszó” frusztrált, egyszerű prolik hagyományos viselkedési mintáit mutatja be, ahol egy kibírhatatlan, mindenen és mindenkin uralkodó nagymama nyomja satuba konzekvensen, több évtizeden át az egész családot. Karafiáth a regény bemutatóján elmondta, olyan erősnek érezte ezt a nagymama karakterét, hogy először az egész történetfolyamot rá kezdte el építeni, így „Néni” munkacímen írta egy darabig a regényt, végül rátalált Kisanna hangjára, és így állt benne össze a végleges történet. Erre a furcsa miliőre, ahol a nagypapa és az apa – tehát a férfi szereplők – a végletekig elnyomottak és mellőzöttek, és ahol az anya egy instabil, bipoláris, teljesen alkalmatlan, lelkisérült alkoholbeteg szülő, aki éppúgy keresi saját magát a történetben, mint a gyermekből felnőtté váló főhős, Kisanna. A dohos és nyomasztó atmoszférát pedig visszavonhatatlanul átszövi az idült alkoholizmus, ami a nagypapán kívül minden szereplő sorsának, és mindennapjainak természetes velejárója.

A függés mint többarcú diagnózis számtalan ponton sejlik fel ebben a regényben, mint egy nagy, leszakíthatatlan háló, úgy borul az események tetejére. A folyamatos alkoholmámor tartós jelenlétén kívül, a testi és érzelmi bántalmazásokból, a csillapíthatatlan figyelemhiányból és szeretetéhségből adódó megállíthatatlan addikció Kisannát egész élete során örökös kényszerpályára állítja. Olyan barátságokhoz, párkapcsolatokhoz ragaszkodik folyton, amelyek nemhogy sehová nem vezetnek és a legkevésbé sem adnak szeretetet, biztonságot, de elnyomóak, károsak, és tovább traumatizálják az egyébként is megnyomorodva felnövekvő főszereplőt.

Kisanna már gyerekkorában is zenélt, imádott egyedül elvonulva énekelni, muzsikálni, tehetségére hamar felfigyeltek, családja azonban folyamatosan bántotta, kirekesztette, kinevette és megalázta, miközben testvére, Zsófi megkülönböztetett szeretetben és bánásmódban részesült. Kisanna a tipikus feketebárány, aki abban a tudatban nevelkedik, hogy ő hitvány, kevés, selejt, semmirekellő - egy emberi hulladék. Miközben kiderül róla, hogy alapvetően jóságos, bájos és ragyogóan tehetséges. Ugyanakkor a sorozatos becsmérlések, megaláztatások és abuzálás után egy teljesen labilis, magányos felnőtt válik belőle, akinek harcai, elmélkedései, önmagával való küzdelmei már nagyon ismerősek lehetnek az átlag magyar olvasónak. Kisanna felnő, híres zenész, közéleti személyiség, ha úgy tetszik celeb válik belőle, akit fogva tart az alkoholizmus, a depresszió és annak a helyzetnek a diszharmóniája, hogy a hirtelen jött sikertől, egyszerre rengeteg figyelem és látszólagos szeretet, rajongás árad felé, amivel azonban – bármennyire is erre vágyott egész életében – sehogy sem tud megküzdeni. Kisanna sodródik és kapálózik, hogy valahogyan benne maradhasson az életnek nevezett játékban, és közben tele van megválaszoltalan kérdéssel, például, hogy miért kell folyton mellőzöttnek, hitványnak éreznie magát, miközben sikeres művész vált belőle, akiért rajonganak az emberek.

A regény számos ponton – vélhetőleg tudatosan – csap arcba. A köznyelv egyszerűségével elmesélt, gyakran hátborzongató leírásokat nyelvi gyengédség is jellemzi, ami a naturalisztikus köznyelvi elbeszélésekkel párosítva még intenzívebben szorongatják meg lelkileg az olvasót. Az ebbe szőtt pikírt humor grátisz nyomorgatásként pedig folyamatos alkalmat teremt arra, hogy aki a könyvet olvassa, ösztönösen fog felszisszenni vagy feljajdulni kínjában és megdöbbenésében – köztéren, tömegközlekedésen erre érdemes felkészülni.

Az érzelmi függés számtalan fajtáján kívül nem mehetünk el amellett, hogy az egész regény láthatatlan "méreggerince" az alkoholizmus, ami az itt bemutatott emberi történeteken keresztül tart tükröt mindannyiunknak, hogy ez a probléma első körben milyen nesztelenül, és mennyire aljas módon, szinte észrevétlenül kúszik be a háztartásokba, családokba és emberi életekbe, hogy aztán a tagadás köntösébe bújtatva kísérgesse az átlag magyarság nagy százalékának folyamatosan eltitkolt mindennapjait. Az első oldaltól az utolsóig szinte végig természetesek a „csak egy sörök, csak egy üveg borok és a csak egy fél üveg tömények”, vagy éppen az ájulásig tartó vedelés, amelyekre mindig van magyarázat, vagy amit mindig el kehet tussolni, amit, ha kívülről nézünk döbbent szemlélőként, illik kussolni, és amit menetrendszerűen el kell bagatellizálni. Komoly esettanulmány ez még azoknak is, akik nem isznak krónikusan, abba pedig érdekes belegondolni, hogy vajon mit mondanak ezek a történetek azoknak, akik az alkoholizmus ajtajában állnak vagy már annak rabjai. Mindenesetre Karafiáth Orsolya saját korábbi, már kikezelt alkoholbetegségének tanulságait és történéseit olyan pontossággal mutatta meg szereplői életén keresztül, hogy amikor szembetaláljuk magunkat ezekkel a szövegekkel, bizony komoly emocionális nyomást, és egyfajta személyes részvételt, megtapasztalást érezhetünk az események mögött. A regény kiválóan rámutat arra is, hogy hogyan cipeljük mindannyian generációkon átívelve anyáink, nagyanyáink szorongásait, elkövetett hibáit, nyomorúságait, függőségeit, és hogy ezek felismerése, tudatosítása és ezek lehetséges megoldása mennyire fontos egy későbbi élhető élet kialakításához.

A regény nagy erőssége továbbá a már fent említett nyelvhasználat, és a lesújtó kendőzetlen őszinteség. Éppen annyira hatásosak a megrajzolt képek és éppen annyira mennek túl egy határon, ami még nem zavaróan hatásvadász, és ami pont csak annyira vágja ki a biztosítékot az olvasónál, amennyire egy nagyon jó fejlődésregénynek ezt időnként kötelessége megtenni. Karafiáth hajlamos időnként elszállni, éppen ezért volt nagyon jó döntés, hogy ehhez a regényhez a szerző Elekes Dórát választotta szerkesztőnek, aki gyönyörűen balanszírozta olyanná a szöveg túlkapásait, hogy épp csak felnyögjünk a metrón és ne visítva zokogjunk Kisanna nyomorától.

A regény anyagából hangoskönyv is készült, mely Petrik Andrea színművész (Kincsem, Hajnali láz) előadásában hallható, a regényhez készült videoklipben pedig Petrik Andrea énekét a Santa Diver zenekar kíséri. A dal refrénje visszaköszön a regényben: „Adj Inni!..”

Összességében a Szirén egy jól felépített, átgondoltcsalád- és fejlődésregény, mely nyomasztó atmoszférája mellett is olvasmányos, letehetetlen könyv. Dús nyomorkínálatában mindenki megtalálhatja a saját életére vagy környezetére vonatkoztatható traumát, függőséget, ismert vagy eddig fel nem ismert szégyenfoltot, amivel egyszer az életben, ha máshogy nem, a regény által legalább illik szembenézni. Hogy ez miért jó? Mert úgy állít tükröt, és úgy döbbent rá a szemünk előtt zajló, mégis fel nem ismert, nem tudatosított problémákra, hogy közben nem hibáztat senkit. Így a belső munka vádak nélkül az olvasóra van bízva.