Viive Noor az Észt Gyermekirodalmi Központ munkatársa. Az intézet sokrétű profiljához tartozik illusztrációs kiállítások rendezése, amelyekért Noor felel. Kurátori munkája során számos illusztrátorral alakított ki jó szakmai és személyes kapcsolatot, ami hozzájárult ahhoz is, hogy a nemzetközi szcénára kellő rálátással, egyúttal személyes kötődései és ismeretségei révén állítsa össze a kiállításra meghívott művészek névsorát. A Magyarországi Észt Intézet részéről Segesdi Móni már az ötlet megszületésétől kezdve figyelemmel kísérte a kiállítás létrejöttét és egyengette a magyarországi bemutatás megvalósulását is. Kettejüknek nem ez az első együttműködése: 2013–ban a Petőfi Irodalmi Múzeum adott otthont annak a meseillusztrációs tárlatnak, amely a Magyarországi Észt Intézet, a Tallinni Magyar Intézet és az Észt Gyermekirodalmi Központ közös szervezésében valósult meg. A Mese itt, mese ott – magyar és észt gyermekkönyv-illusztrátorok kiállítása címmel 25 észt és 25 magyar illusztrátor munkáit felvonultató tárlat a mostani tematikus kiállítás előfutáraként is tekinthető – s nem utolsósorban itt került kapcsolatba a kurátor azokkal a magyar alkotókkal, akiknek a munkáit a mostani tárlaton is láthatjuk. Korábbi közös munkájuk gyümölcse volt Szegedi Katalin és Rofusz Kinga önálló tárlata az Észt Gyermekirodalmi Központban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Deák 17 Galériának sem ez az első észt kötődésű kiállítása. November 11–ig volt látható a Játékos interakciók című tárlat, amely az idei Design Hét központi témáját újraértelmezve a gyermekek számára a minőségi design jegyében készült képességfejlesztő tárgyakat mutatott be. A fiatal észt művészek bevonásával megvalósuló projekt szociálisan érzékeny témákat is érint; így gyerekkórházak számára készült oktató és terápiás eszközök is megtekinthetőek voltak. A galéria tevékenységei közt fontos említeni, hogy 2018. januárjában már harmadik alkalommal fog helyet adni a Magyar Gyermekirodalmi Intézet szervezésében megvalósuló gyerekkönyvszemlének.

Jelen kiállítás központi témája Alice történetén keresztül nem(csak) a mese, hanem az álom és az idő fogalma – ahogy maga a könyv sem kifejezetten gyermekeknek szóló történet. Jelentésrétegeinek kihámozása összetett feladat, amelyre a most bemutatott illusztrációk is kísérletet tesznek.

Az illusztrációk értelmezéséhez fontos tudnunk, hogy Carroll kezdettől fogva képeskönyvnek szánta történetét, egyúttal a mindenkori, részletes instrukciókkal ellátott illusztrátort társszerzőjének tekintve nem egyszer támaszkodik rá, és egy-egy szereplő részletes leírása helyett a kísérő képekre irányítja az olvasó figyelmét. A könyv első illusztrátora, John Tenniel, nem ültette át a történet nyitóeseményét, a nyúl üregébe történő zuhanást, ez azonban a későbbi illusztrációkon – így a kiállítás több darabján is – többször megjelenik; akár a semmi sötétjébe esés Kristi Kangilaskinál vagy az álomba zuhanás varázslatos ködében derűs mosollyal lebegő Alice Gerda Märtens képén.

Az álomszerű történetben éppen a teaasztalnál folyton folyvást elbóbiskoló Mormota mondja ki a történet egyik kulcsmondatát: Akkor alszom, ha élek, vagy: Akkor élek, ha alszom. Ahogy Alice sem érti az asztalnál ülő furcsa társaság első pillantásra kedélyesnek tűnő diskurzusát, s ahogy nincs logika a nem járó órához igazodó és az idő tétlenségében az asztal körül örök körforgásra ítélt társaság cselekedeteiben, úgy a tudatalatti bugyraiból előbukkanó jelenetek üzenete is sokszor tisztázatlan – némelyik összezavar vagy éppen túlzott negédessége miatt nyugtalanító.

Ana Juan képein semmi sincs a megszokott helyén; a vázlatosan megrajzolt háttérből haragosan előguruló teáskanna, a kalappá lett csésze vagy a düledező csészetornyok, de leginkább a teában elmerülni készülő Alice baljós tekintete, s az óriási nyúl könnyed mozdulata, amellyel az őt orráig ellepő italban tartja Alice fejét.

A tea és a teázás nem csak a teafilterek konkrét szerepeltetésével tűnik fel (pl. Igor Oleynikov teafilterek közt cikázó, órakerekekkel hajtott gőzösén). Aleksejs Naumovs képén a teáscsészék a varázslatos kertbe vezető terasz architektúrájának részévé válnak. A kulcslyukon túli, vágyott világ jelenik meg Lirios Bou kollázsán is, ahol a sötétben elvesző Alice ujjai fölött (a technika és a kép többi részét kitöltő feketeség folytán) csak még bujábbnak tűnik az ajtó mögött feltáruló világ.

A kiállított képek jelentős hányada az idő fogalma köré rendeződik. Így Mostafa Akbari tollrajza is, ahol a zsebórából kialakított asztal körül ülnek a történet (a teázáson nem is feltétlenül részt vevő) szereplői, s – hasonlóan más témában készített műveihez – kitekintenek a jelenetet felülről szemlélő nézőre. Ez az időtlenség tartja őket szó szerint a markában – ami egyúttal Alice bűvös italtól megnőtt, félelmet keltő „tenyírére” is utalás lehet.

A nyomott textilek motívumkincsét idézi Mohammad Barrangi Fashtami képe, s a szőnyegekre – vagy inkább a társasjátékok tábláinak elrendezésére – emlékeztet Piret Mildeberg sorozata is, amelynek egyik darabján az idő áttételesen, a hernyóból pillangóvá válás fázisain keresztül jelenik meg, egyben utalva Alice és a hernyó párbeszédére is.

Lucie Müllerová képén sajátos hangulatot teremt a naiv festőket jellemző ábrázolásmód, a népművészeti motívumok és a westernt idéző részletek egyvelege, ahol egybeolvad a teáskannák forró gőze a pisztolyok csövéből gomolygó füsttel. Iassen Ghiuselev eseménydús képe a történet számos jelenetét magába sűríti, s térszerkesztési módjával Maurits Cornelis Eschert juttatja eszünkbe.

A mese meghökkentő világát talán az esemény címadó képeként jó érzékkel megválasztott Natalie Pudalov adja vissza a legkarakteresebben. Regina Lukk–Toompere az egész történetet a gigantikus teáscsészét szorongató Alice szoknyájába zsúfolja – s a szoknya a központi motívum a kurátor által készített képen is, ahol a hatalmas ruha válik a vendégeket kiszolgáló terítékké.

A magyar művészek kiválasztásakor nem lehetett kérdés Szegedi Katalin részvétele, aki korábban megjelent Alice Csodaországban könyvének (General Press Kiadó, 2007) illusztrációiból készült kollázsaival szerepel a tárlaton, s egyebek közt az idő fogalma felől közelít a témához. Részletgazdag kompozícióinak mintegy stilisztikai ellenpólusa Rofusz Kinga minimalista interpretációja a bolondok uzsonnájáról; Rofusz alakjainak itt is sajátja a korábban találóan maszkszerűnek jellemzett arcábrázolás. Ceruzarajzával is üde színfolt a harmadik résztvevő magyar művész, az előbb említett alkotókhoz képest újonc Holló Anna, aki az Alice témát szabadon értelmezve, annak teljes abszurditásában ragadta meg, s jelenetét az álom és az asztaltársaság felől is meghatározó figuraként tekinthető alvó Mormota köré rendezte. Az álom szövevényes bugyraihoz hasonlóan gomolyog a teáskannából felbugyogó gőz, s bontakoznak ki belőle végtelen szalagként a történet szereplői és a művész által kreált fantázialények. Minden mindennel összefügg, egybefolynak a testrészek és a gondolatok – semmi sem megragadható. Ebben az Alice meséjére is oly jellemző kesze-kuszaságban pedig személyes utalásokat is elrejtett (pl. a Picasso kalandjai c. filmre).

Elnézve a magyar művészek bemutatott munkáit csak azt sajnáljuk, hogy ugyan a tárlat így is bőséges anyagot sorakoztat fel, nem egészülhetett ki még több magyar alkotó munkáival; szívesen látnánk például Remsey Dávid, vagy Nagy Norbert alkotásait ebben az ő képi világukhoz is közel álló kontextusban.

Hogy sem a könyv, sem a tárlat nem kifejezetten és kizárólagosan a gyerekeket szólítja meg, azt bizonyítja Victoria Fomina képe is, ahol a homokóra, a zsebóra és az ingaóra együttese utal az idő sokféleségére. A képen elhelyezett Tatlin-torony pedig (amelynek művészi utalásait a gyerekek aligha érthetik) egyértelművé teszi a tárlat célkitűzéseit is. A Deák 17 Galéria vezetője, Kaposi Dorka is inkább kortárs művészeti anyagként definiálja a kiállítást – hozzátéve, hogy céljuk több generációt megszólítani. Ezt a törekvést igazolták a megnyitó alkalmával a helyszínen serénykedő filmes workshop általános iskolás résztvevői is. A több generáció megszólítása a korábbi, 2013–as észt kiállításon is vállalt trendet folytatja, ahol a legtöbbet illusztrált meséket fülhallgatón keresztül végighallgathatták a látogatók.

Az Alice Csodaországban bizarr, talán legkevésbé gyermekeknek szóló története számos jelentésréteget rejt, amelyekből a tárlat különböző illusztrátorai a legváltozatosabb elemeket ragadják meg; a kedves, mesekönyvbe illő figurák éppúgy feltűnnek, mint az álomszerű vagy a kiszámíthatatlanságukban ijesztő kompozíciók. A kiállítás képei közt barangolva mi is elveszünk a nyúl üregében és Alice mondatai jutnak eszünkbe: „Mondják meg előbb, hogy ki vagyok. Ha az vagyok, aki szeretek lenni, akkor fölmegyek. Ha nem az vagyok, akkor itt maradok a barlangban egészen addig, amíg valaki más nem lesz belőlem.”

A kiállítás hamarosan folytatja vándorútját – befogadó kiállítóhelyei közt eddig is a legkülönfélébb profilú intézmények tűntek fel (köztük a rigai Nemzeti Könyvtár, kulturális intézmények és kortárs galériák sora), Budapest után pedig Oxford felé veszi majd az irányt.

A kiállítás december 20–ig ingyenesen megtekinthető a Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galériában.

Az esemény facebook-oldala itt érhető el.

Fotók: Vadnai Szabolcs