Az észak-európai klíma a mi nedves kontinentális éghajlati övünkből szemlélve szinte elviselhetetlen, főleg, ha Norvégia északi részeire vagy Izlandra gondolunk, ahol a nyári csúcshőmérséklet is 13 fok körül van. A skandináv országok tájai viszont éppen azért olyan lenyűgözők, mert a hófödte csúcsok, a befagyott tavak, a sűrű fenyőerdők annyi misztikumot rejtenek, hogy komplett filmes műfajciklusokat lehet rájuk építeni. Ebben segédkeztek az olyan írók, mint a svéd Stieg Larsson (A tetovált lány-sorozat), a dán Jussi Adler-Olsen (Q-ügyosztály történetek) vagy a norvég Jo Nesbø (Harry Hole-sztorik). Az említett alkotók sikerregényei pedig számos remek, sajátosan északi bűnügyi film létrejöttét segítették. A tragikus hirtelenséggel elhunyt Larsson sztoriját nemcsak odahaza, de Hollywoodban is feldolgozták, Jussi Adler-Olsen sötét pszichothrillerei pedig a remek Nyomtalanul, a még jobban sikerült Fácángyilkosok, és a kissé felemás Palackposta című filmeknek szolgáltak alapul.

Tomas Alfredsonnak, illetve a Jo Nesbø azonos című regényéből készült Hóember többi alkotójának pedig nemcsak az említett igen erős skandináv bűnügyi drámákkal kellett felvenniük a versenyt, hanem az olyan tévésorozatokkal is, mint az Egy gyilkos ügy vagy A híd. És az mindenképp érződik, hogy a svéd Alfredson nem először rendez fagyos műfajfilmet (az Engedj be! remek vámpírdráma volt), a koprodukcióban készített Suszter, szabó, baka, kém után pedig kifejezetten várta a közönség a szintén nemzetközi stábbal forgatott Hóembert (ráadásul a film direktora eredetileg maga Martin Scorsese lett volna, aki végül csak producerként vett részt a produkcióban). Tehát minden együtt állt ahhoz, hogy ismét egy igazán jó északi, vagy legalábbis északi beütésű krimit láthassunk a moziban. Azonban Tomas Alfredson műve részint az alapanyag eleve meglevő problémái, részint rossz alkotói döntések miatt csalódást okoz a skandináv bűnügyi filmek rajongóinak.

A Hóember egy norvég író tollából született, így a film is hű marad az alapanyaghoz, és Norvégiában, Oslóban és néhány vidéki területen játszódik. Az országban szokás szerint kemény a tél, a hóban térdig gázolnak az emberek. Egy isten háta mögötti családi házban él Mathias édesanyjával, és hozzájuk egy kegyetlen rendőr jár tanítani a fiút, illetve perverz kapcsolatra kényszeríti az anyát is. Egy nap fény derül a család sötét titkára, ami miatt az anya öngyilkosságot követ el, Mathias pedig magára marad. Évtizedekkel később a fagyos Osló unalmas hétköznapjait egy kislány édesanyjának eltűnése, majd brutális gyilkosságsorozatok kavarják fel. A rendőrség kötelékeiben dolgozó kiégett és alkoholista nyomozó, Harry Hole ered a gyilkos nyomába, közben kap egy társat Katrine személyében. A nyomozást pedig nemcsak a tettes őrült zsenialitása, de Harry és Katrine saját múltbeli traumái is nehezítik.

A táj és a hangulat pedig kétségtelenül elsőrangú, lenyűgöző a Hóemberben. Alfredson korábbi alkotásában, az Engedj be! című tinivámpírfilmben is igen nagy hatása volt a jellegzetes skandináv közegnek, a történetbeli vámpírlány jeges leheletét nézőként ott érezhettük a nyakunkon. A Hóemberben a hó tényleg térdig ér, és Oslo utcáit is beborítja a gyönyörű, fehér, halálos csönd éjszakánként, mikor a gyilkos szomorú hóembert tapaszt legközelebbi áldozatának lakhelye előtt. A nyitójelenet és a zárószekvencia helyszíne, a hófödte vadon, és a misztikus visszhangoktól zajos befagyott tó pedig tényleg a mítoszokkal hozza kapcsolatba a befogadót.

Apropó, szomorú hóember: nemcsak az atmoszféra, de a mitológia is rendkívül jól kitalált. Habár ez nyilván nem annyira a film alkotóinak, hanem Jo Nesbø író érdeme, de a gyilkos jelképévé váló építményt vásznon viszont látni hátborzongató élmény. A nemrég bemutatott Stephen King-adatpációban, az Azban a groteszk bohócot valahogy nem sikerült félelmetessé tenni, legfeljebb a figura néhány alakváltozata volt képes ijesztgetni. Azonban Tomas Alfredson bölcsen takarékoskodik mind a vérrel, mind pedig a sokkjelenetekkel. A film első felében alig látunk holttesteket, csak sorra tűnnek el az emberek, akiknek háza előtt ott áll a szomorú hóember. A hóember, amire azt hiszik a szülők és Harry is, hogy gyermekek építették. Ám már a nyitójelenetből tudjuk, hogy ez a fajta, szinte lekonyuló szájú figura nem sok jót jelent, az apa és egyáltalán szülők nélkül felcseperedett gyilkos magányának és haragjának tökéletes kifejezője. Vagyis ami Andrés Muschiettinek nem sikerült a bohóccal, az Tomas Alfredsonnak nagyon jól ment a hóemberrel: már e gyermeképítmény puszta látványától a hideg rázza az embert. Éppen azért, mert tudjuk, hogy valami nagyon rossz fog történni, ha ez az ártalmatlannak tűnő, szomorú figura mered egy családi ház ablakára.

Tehát a Hóember alapjai szinte tökéletesek: van egy ütős közeg (a norvég tél), egy alapmítosz (Nesbø sorozatgyilkosa), már csak egy izgalmas cselekmény kellene. Ezzel sem lenne gond Tomas Alfredson pszichothrillerében, a rendező kellő visszafogottsággal kezeli a sokkjeleneteket, és az is érdekes kérdés, hogy ki lesz a gyilkos. Sok kritika ezt is felrója a Hóembernek, hogy a film szerkesztésmódja miatt már a cselekmény elején tudjuk, ki a tettes (a könyvben Jo Nesbø máshonnan indítja a történetet). Ám arról a film közepéig nincs fogalmunk, hogyan néz ki felnőtt korában a „hóember”, így akár Harry és társai közvetlen közelében, ismertségi körében is ott mozoghat. Emiatt pedig egy darabig izgalmas marad a thrillerszál, jóllehet, hamar rájövünk, ki szórakozik Harryékkel, miközben felelőtlen családanyákat darabol fel.

A Hóember nem elsősorban azért válik gyenge-közepes filmmé, mert tudjuk, ki a gyilkos. Hanem azért, mert szikár, hűvös rendezése számos cselekményvezetési bizonytalansággal, rossz írói döntésekkel párosul. Mindjárt itt van Harry karaktere, akit Michael Fassbender szinte teljesen hiteltelenül formál meg. Ez nem elsősorban a színész hibája, mivel Fassbenderhez alapvetően illik a kiégett zsaru szerepe, azonban külső megjelenésében abszolút nem látszik rajta, hogy alkoholista és láncdohányos. Pedig Steve McQueen Éhség című filmjében a színész elképesztő testi átalakuláson esett át az éhségsztrájkoló forradalmár eljátszása érdekében. A Hóemberben azonban csak üres klisé a traumatizált, lepukkant nyomozó. Főleg, hogy amúgy már a Q-ügyosztály filmjeiben is ilyen a főszereplő antihős, Carl Mørck.

Az amúgy ötletes húzás, hogy Harry nem tud vezetni, és mindenhová Katrine hurcolja kocsijával, de egyébként mind ez, mind a férfi alkoholizmusa csupán felszín, egyébként Harry ugyanolyan kiváló és mindenható detektív, mint Sherlock Holmes vagy Columbo hadnagy. Ironikus módon sokkal hitelesebb az idősebb, szintén alkoholista nyomozót megformáló, felduzzadt arcú Val Kilmer, ami annak köszönhető, hogy az egykori hollywoodi sztár maga is alkohol- és drogproblémái miatt csúszott le.

Persze ettől még lehetne jó karakter Harry, de a klisék mellett a gyenge és következetlen drámai szálak is tönkreteszik a Hóembert. Harry régi kedvese Rakel, akihez a nő fia miatt jár vissza a nyomozó, mert saját gyermekének érzi a srácot. Ám ez csak ki van mondva a filmben, de nincs kellőképp bemutatva és megalapozva. Ahogy Harry és Rakel kapcsolata sem, az alkotók megelégedtek pár ismert sablon felsorakoztatásával.

Emellett a gyilkos és Katrine, Harry társának motivációi sem teljesen világosak. Katrine édesapja miatt nyomoz, és egy darabig ő az okos és független nő, akit nem kaphat meg csak úgy egyik férfi sem – hogy aztán a cselekmény vége felé egy teljesen buta döntést hozzon. A gyilkos pedig egy darabig félelmetes és titokzatos, ám mikor a Hóember cselekménye is felfedi, ki ő, abszolút elveszti varázsát. És míg korábban mindenható zseninek tűnik, a film utolsó félórájában a legostobább módon leplezi le önmagát, majd mint világossá válik, irracionális módon olyasvalakit akart megbüntetni, akihez igazán közel került.

Mindarról pedig szót sem szabadna ejteni, ami a Hóember utolsó jelenetsorában történik. Tomas Alfredson sajnos egyfelől nagyon összecsapja a végső konfrontációt, másfelől pedig rendkívül sablonos módon valósítja meg a várva várt leleplezést. A gyilkos természetesen rekonstruálja azt a borzalmat, amiben neki kellett részt vennie gyerekként, és ennek részévé teszi Harryt is. Nagyon sok pszichothrillerben láttuk már ezt (a Hannibal-filmekben biztosan), és a Hóember antagonistája sem képes semmiféle meglepetéssel előállni. A tó jegén zajló leszámolás pedig egyenesen röhejes, Tomas Alfredsontól sokkal többet vártunk volna.

A Hóembert legszemléletesebben úgy lehetne jellemezni, ha felidézzük a 2013-as március végi, húsvéti nagy havazást. Négy évvel ezelőtt a Magyarország közlekedést megbénító hatalmas hótömeg a gyerekeknek biztosan örömet okozott, és valószínűleg sokan építettek akkor „húsvéti hóember”-eket. Azonban hiába a nagy havazás, a hótömeg pár nap alatt elolvadt, és a gondosan megformált hóemberek is szomorúan elolvadtak. A kiváló hangulatú és ígéretes alapkonfliktust felvázoló Tomas Alfredson-thriller is így romlik el a cselekmény előrehaladtával.

A cikkben szereplő képek a film hivatalos, magyar nyelvű weboldaláról  és a UIP-Dunafilmtől származnak!

Fotókredit: ©Universal Pictures

Hóember (The Snowman)

Színes, magyarul beszélő amerikai-angol-svéd thriller, dráma, 119 perc, 2017.

Rendező: Tomas Alfredson

Író: Jo Nesbø

Forgatókönyv: Hossein Amini, Matthew Michael Carnahan

Operatőr: Dion Beebe

Producer: Martin Scorsese, Tim Bevan, Eric Fellner, Peter Gustafsson, Robyn Slovo

Vágó: Claire Simpson

Szereplők: Michael Fassbander (Harry Hole), Rebecca Ferguson (Katrine Bratt), Charlotte Gainsbourg (Rakel), J. K. Simmons (Arve Stop), Jonas Karlsson (Mathias Lund-Helgesen), Chloë Sevigny (Sylvia Ottersen), Val Kilmer (Gert Rafto), David Denick (Idar Vetlesen), James D’Arcy (Filip Becker), Peter Dalle (Jonas Lund-Helgesen), Toby Jones

Bemutató: 2017. október 12.

Forgalmazó: UIP-Dunafilm

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!