A nézőtér és a színpad helyet cserél: a lelátó a színészeké, a nézők a színpad helyén sorokba rendezett székeken ülnek. Hosszú percekig szól a kórus, közben tökéletes sötétség. Már önmagában ez a néhány perc is éppen eléggé zavarba ejtő, de a koromsötét a nyitódal után is marad, és valaki beszélni kezd – a nézők háta mögül. A hangja ráadásul egyre fenyegetőbb, és tekintve, hogy az orrunk hegyéig sem látunk, a helyzet egyszerre nyomasztó és félelmetes. Pánikbeteg legyen a talpán, aki roham nékül átvészeli ezeket a perceket. José atya (Rába Roland) egy szorongó fiatalemberről mesél, aki bármelyikünk lehetne. Aki mi vagyunk, aki én vagyok, az előttem vagy a mellettem ülő. Már-már megszólítva érezem magam, és sejteni kezdem, mi is az előadás koncepciója.

Nap mint nap küzdünk és szenvedünk, halmozzuk a kudarcokat, bántanak minket, és miközben tökéletesen beleéljük magunkat az áldozat szerepébe, önző módon kizárólag magunkkal foglalkozunk. Legfeljebb megérint minket mások szenvedése, de segíteni nem tudunk rajtuk, ahogy magunkon sem, mivel képtelenek vagyunk változtatni a saját életünkön, vagy ha tudnánk is, a szándék nincs meg bennünk. Pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elengedjük vágyainkat és sérelmeinket, elfogadjuk a sorsunkat, és máris könnyebben viselnénk el a ránk váró további nehézségeket. Az elején legalábbis azt gondolom, erről szól majd ez a másfél óra.

A fiatalember jellemzése a sötét teremben viszont túlságosan hosszúra nyúlik, aztán nagy sokára felkapcsolják a lámpákat. Az eddig prédikáló José atya, valamint a másik három színész, a saját keresztnevén szereplő Andrea anya (Petrik Andrea), Katalin anya (Simkó Katalin) és Júlia anya (Nyakó Júlia) – mintha csak a feszültséget szeretnék oldani – mosolyogva fognak kezet néhány nézővel, bemutatkoznak, váltanak velük pár barátságos szót, aztán folytatódik az előadás. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek megfordul a fejében, hogy egyszerűen fogja magát, és kisétál, de mivel a terem szokatlan elrendezése, az ajtóktól való távolság miatt ezt nem lehetne feltűnés nélkül megtenni, mindenki marad a helyén.

A szereplők lehetnének egy ismeretlen szekta, egy újabb kisegyház, egy alternatív vallási felekezet hittérítői, de érezhetnénk azt is, hogy egy életmód-tanácsadó tréningen vagy egy termékbemutatókkal foglalkozó cég agilis területi igazgatójának és bájos asszisztenseinek új munkatársakat beszervező előadásán ülünk. Vagy mindaz, amit látunk és hallunk, lehetne a fentiek valamelyikének vagy akár mindegyikének paródiája is. Vagy lehetne egy csoportterápia, ami megdöbbent és elgondolkodtat, provokál és rávezet a megoldásra. Ezek közül azonban egyikben sincs részünk.

A színészek játéka rendben van, a pátoszt néha felváltja a kedélyes lazaság, a cinizmust az empátia, de a példabeszédek a dalokkal, például a Kiscsillag Szeles című számának a capella változatával és a refrén („Hol van a boldogság? Mi van a boldogsággal?”) ismételgetésével, valamint a közönség bevonására tett kísérletekkel együtt sem alkotnak egy koherens egészet. A hittérítők/marketingesek élettörténetei egykori bűneik lajstromával, ördöggel és Istennel való találkozásukkal néhány pillanatra egészen komolynak tűnnek, néha mintha megcsillantanának valami iróniát is, alapvetően azonban se vége, se hossza történeteket, se füle, se farka sztorikat hallunk.

Többnyire abszurd szövegek ezek, de nem mutatnak semmilyen irányba. Mélységük nincs, viszont nincs bennük elég humor sem ahhoz, hogy képesek legyenek tartalmasan szórakoztatni. Amikor mégis elnevetem magam, inkább kínomban nevetek, de a terem egyébként sem robban fel a röhögéstől. A közönség aktivitása minimális, bár a kérdésre, hogy kiért szóljon az ima, néhány bekiabálásnál nem is várható több válasz, ahogy az sem, hogy az imát mindenki együtt szavalja a színészekkel. A végén megint koromsötét, megint egy végeláthatatlanul hosszú történet egy szerencsétlen fiatalemberről, aztán záródal és taps, de nem a közönségé: a színészek tapsolják meg a csendbe burkolózó nézőket.

Sőt pogácsával és ásványvízzel kínálják és beszélgetésre invitálják őket, ami szintén lehetne egy ironikus gesztus. De leginkább utolsó, biztonsági lehetőségnek tűnik, hogy a néző bekapcsolódjon, és ha addig nem értette, miért is van itt, megpróbálja megérteni. Hogy az egész csak vicc volt, vagyis azért csináltak viccet a valódi sérelmeinkből, mert az öngyógyítás is csak akkor hatékony, ha képesek vagyunk saját magunkon nevetni. Sőt, néha már attól nevetségesnek tűnnek a problémáink, ha egyszerűen kibeszéljük magunkból őket. Vagy ha szembesítenek velük, kimozdítva bennünket megszkott nézőpontunkból, elérni, hogy ne süppedjünk bele a megszokott önsajnálatba.

Talán ez lehetett az alkotók célja, illetve az, hogy a kétségkívül szokatlan dramaturgiájú, néhol kényelmetlen érzéseket keltő előadás után ne legyünk restek magunkba nézni és gondolkodni. Ettől függetlenül a Szkénében bemutatott darab nem úgy működik, ahogy működhetett Young Jean Lee társulatának eredeti, tíz évvel ezelőtti előadása. Nem elég éles ahhoz, hogy provokáljon, ráadásul sem megnevettetni, sem pedig elgondolkodtatni nem tud. Kár, és nem azért, mert senki nem magyarázza el nekünk szájbarágósan, hogy mi van a boldogsággal. Az egészből viszont valami sokkal izgalmasabb is kisülhetett volna.

TEMPLOM

José atya: Rába Roland
Andrea anya: Petrik Andrea
Katalin anya: Simkó Katalin
Júlia anya: Nyakó Júlia

Jelmeztervező: Moskovits Krisztina
Koreográfus: Bodor Johanna
Koreográfus asszisztens: Hajdu Anita
Korrepetitor: Rozs Tamás
Fény és hang: Bredán Máté
Produkciós vezető: Szemerédi Fanni
Produkciós munkatárs: Zágoni Nóra
Fordító, dramaturg, rendező: Császi Ádám

Támogatók:
Budapest Főváros Önkormányzata, BVA Budapesti Városarculati Nonprofit Kft., Staféta, Füge Produkció

Bemutató: 2017. október 1.
Szkéné Színház