Mary Mcloughlin és John Ward 2011-ben alapították a díjat, amelyre kétévente pályázhatnak a hazai művészek. Az alapítók célja elsősorban a magyar képzőművészet népszerűsítése, a kurátorokból és művészettörténészekből álló nemzetközi zsűri döntése alapján a győztes 10.000 euro összegű támogatásban részesül, amelyet egy külföldi kiállítás megvalósítására fordíthat. A díjátadóval egy időben megnyílt a Leopold Bloom nyolc finalistájának csoportos kiállítása az Új Budapest Galériában.

Az ünnepségen először Kukla Krisztián, a kiállítás kurátora köszöntötte a művészeket, majd Pat Kelly, az Ír Köztársaság magyarországi nagykövete beszélt a művészet kiemelt szerepéről a nemzetközi kapcsolatok terén. John Ward szintén a művészet társadalomra gyakorolt hatásának jelentőségét emelte ki. Ezután Doris Krystof  a düsseldorfi Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen kortárs képzőművészettel foglalkozó kurátora a zsűri képviseletében bejelentette, hogy Németh Hajnal nyerte a 2017-es Leopold Bloom díjat.

Krystof elmondta, hogy az átadást megelőző napokban a zsűri ellátogatott a díjra jelölt művészek műtermeibe, és személyesen is beszélgettek velük munkáikról. Azt is hangsúlyozta, hogy ekkor vált egyértelművé milyen nehéz döntés előtt állnak. Az Új Budapest Galériában megrendezett kiállítás is erről árulkodik.

Az egyes művészeket különálló blokkokba rendező tárlat egybefogja azt a hihetetlenül széles spektrumot, amelyet nyolc alkotó különböző eszköztára és érdeklődése jelöl ki. Ezer Ákos absztrakt és figuratív festészetet egyesítő vásznaitól Borsos Lőrinc hátborzongató hang- és fényhatásokkal operáló installációjáig, a kiállító művészek mindegyikénél megfigyelhető a különböző társadalmi jelenségek interpretálásának igénye. Fabricius Anna fotói fizikai munkát végző embereket helyez a németalföldi festészet zsánerszituációiba, Szabó Eszter mindennapi utcai helyzeteket végtelenít animált akvarelljével. Fridvalszki Márk univerzális nézőpontok után kutat dokumentarista igényű printjein, Schmied Andi egy nem a logika mentén felépített város makettjébe invitál, Gróf Ferenc a kortárs kapitalizmus manipulációs technikáira mutat rá. A művek, művészek között, tematikus szinten találunk ugyan közös pontokat, de erre a kurátor tudatosan nem játszik rá. A csoportos tárlat valójában nyolc mini egyéni kiállításból épül fel, az alkotók egyedi nézőpontja, a művek unikális jellege jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint egy lehetséges közös vezérfonál. Olyannyira, hogy kapcsolódások, -például Ezer Ákos és Szabó Eszter műveinek képi világa, a társadalom alsóbb rétegeinek megjelenítése- nem juthatnak érvényre, legalábbis a rendezés nem reflektál az összefüggésekre, nem akar párbeszédet generálni az alkotások között. Ez persze rendjén van így, hiszen a cél az, hogy a díjért versengő művészek zavartalanul, külön-külön megmutathassák, hogy miért érdemesek a győzelemre. A kiállítás ennek ellenére épp attól válik izgalmassá, hogy a társadalmi, politikai utalások révén mégis felsejlenek az amúgy zárójelbe tett kapcsolódások a művek között, amelyeket a nézőnek jóval intuitívabb módon kell megfejtenie, mint egy tematikus tárlat esetében.

Németh Hajnal installációja is teljesen elkülönül a térben, ám nem függetlenedik teljesen, hiszen zenei performanszai szintén politikai és társadalmi reflexiókként értelmezhetők. Fehér dal és Munkadal című művei a nyugati társadalom normatív gondolkodásának alakzatait dolgozzák fel. A Fehér dal című munkának több variációja is látható a Leopold Bloom díjhoz kapcsolódó kiállításon. A 2016 óta bővülő sorozat alapját Roy Harper angol folkénekes 1970-es dala, az I Hate The White Man szolgáltatja. Németh Hajnal a dalszöveg módosításán keresztül próbál új jelentésrétegeket integrálni a dalba. A dal refrénjében elhangzó "I hate the white man" kijelentést úgy változtatja meg, hogy vesszőt tesz a "white" és a "man" szavak közé, így utóbbi inkább megszólítás lesz, mint egy konkrét személyre, vagy rasszra való utalás. A "white" pedig már nem a bőrszínnel egyenlő, ebből a kontextusból kiemelve jóval absztraktabbá, önálló művészeti médiummá válik. A mások iránt érzett gyűlölet feloldásának, eltávolításának érdekében Németh Hajnal egyes variációkban a fehér színt más színekre, például sárgára vagy vörösre cseréli, elsődleges színekre, amelyek a vizuális művészetek alapköveiként is értelmezhetők. A Fehér dal - Többek között című változat egy zenei performansz, ahol homogén kék és zöld színekkel megvilágított színpadon zenészek adták elő a dal átiratait, amelyet nem csak a szöveg szintjén módosítottak. Ezt a színpadot láthatjuk a kiállítótérben, installáció formájában. A módosított, akár kézzel átírt dalszövegek és kották mellett a hangszerekkel és fényekkel felszerelt színpadkép olyan közeget képez, amelyben bármikor adottak a lehetőségek a dal újrajátszásához, vagy az újabb átiratok születéséhez.

Németh Hajnal művészetének bázisát a zene,a performansz, a videó és a fotó alkotják. Tervei szerint a Leopold Bloom díjjal elnyert támogatást egy zenére épülő előadó művészeti projektre fordítja, amely Berlinben valósulhat meg.

A Leopold Bloom Képzőművészeti Díj döntős munkáiból rendezett kiállítás szeptember 23. és november 12. között látogatható

Új Budapest Galéria

(1093 Budapest, Fővám tér 11–12.)

Enteriörfotók és a megnyitóról készült képek: Juhász G. Tamás, Forrás: Új Budapest Galéria

A győztesről és a díj átadóiról készült kép: Talabér Géza - Forrás: Zerocom

További képek forrása: Zerocom